|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 66 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-66 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Incze Sándor 2013. november 2.Kálvin-szobor Sepsiszentgyörgynek2009 és 2014 is Kálvin-év: születésének 500., illetve halálának 450. évfordulója. Jövőben a földkerekség nyolcvanmillió reformátusa kálvinista évet tart, világszerte a reformátor életéről, életművéről szóló előadások hangzanak el, és a rendezvény záró istentisztelete Sepsiszentgyörgyön lesz július 10-én. Erre az alkalomra Kálvin-szoborral készül a háromszéki magyarság. Kálvin Jánosról sokan úgy tudják, magyar volt. Lehetett is volna, hiszen alkotott olyat, melyre minden magyar méltán büszke lehetne. De nem magyarnak született, viszont nemzetünk sorsának alakulásában nem kis szerepet játszott – miként Illyés Gyula megfogalmazta: „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen / magyarság, ha nincs – Kálvin? / Nem hiszem.” A sepsiszentgyörgyi Kálvin-szobor állításának ötlete a Székely Mikó Kollégium Alapítványától származik, ennek elnöke, Incze Sándor nyugalmazott esperes a miértre egyszerű választ adott: Háromszék a kálvinista világ legkeletibb bástyája, viszont Erdély-szerte nincs szobra a reformátornak. És ha már Kálvin-tér is van a városban, magától értetődő: szobor kelletik oda. Az ötletet az Erdélyi Református Egyházkerület felkarolta, Kató Béla püspök védnökséget vállalt, támogatását ígérte a város önkormányzata és a megyei tanács is – kezdődhetett tehát a megvalósítás. Az alapítvány Bocskai Vince szovátai szobrászművészt kérte fel Kálvin alakjának megformálására. Azt a Bocskait, akinek Mikó Imre-szobra áll a belvárosban, s aki a figuratív szobrászat mércéjét igen magasra állította. És a Kálvin-szobor makettje elkészült. Alkotója több változat után a végtelenül leegyszerűsítettet tartotta megmutatásra érdemesnek: az arcot és a kezeket dolgozta ki csupán. A talárba öltöztetett alaknál így a szobrot néző tekintetét e két testrészhely vonzza magára. Az arc határozottságot sugall – itt vagyok, ez vagyok, görcsbe rándult két kezét meg jelezni szándékozzák: nem tehetek róla, Isten rendelte így. És a szobornak másik üzenete is van, mit a maihoz sokban hasonlatos korban, 1939-ben Áprily Lajos ekként fogalmazott meg: „Vergődve látja lázmeleg szemével, / igazság annyi hőse hogy zuhan. / S kitör a jajszó nyugtalan szívéből: / Meddig a próba, meddig még, Uram?” Gyönyörű szobor készül hát Sepsiszentgyörgynek, Kálvinhoz méltó, a városnak díszére váló. A kivitelezési költségeket adományokból szándékszanak állni, a világ reformátusainak segítségével, és bár hivatalosan még nem hirdették meg a gyűjtést, máris akadt – Incze Sándor szavaival – jókedvű adakozó. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. április 5.Versek a költőnekSokak számára volt Farkas Árpád „a” költő, némelyek számára mester, egyféle jóakaratú báty, akinek egyéni zamatú, azonnal felismerhető versei mellett erkölcsi tartását is bámulták olvasói, pályatársai. Csütörtök délután bensőséges, szeretetteljes ünnepségen köszöntötték a 70 éves alkotót tisztelői, rokonai, barátai a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A Székelyföld kulturális folyóirat áprilisi számában tizenhárom író és költő üdvözli – versben és prózában – a kerek évfordulóhoz érkezett „élő klasszikust” (akinek sikerült tréfával oldania a pillanat komolyságát), ezeket az írásokat olvasták fel szerzőik: Ferenczes István, Bogdán László, Borcsa János, Dimény Árpád, Fekete Vince, György Attila, Lakatos Mihály, Molnár Vilmos és Sántha Attila; jelen volt Lövétei Lázár László, a Székelyföld főszerkesztője is. Kis zene is fűszerezte a hangulatot: előbb a Kaláka együttes által megénekelt Virágzápor hangzott el, majd a Plugor Sándor Művészeti Líceum vonósnégyese adott elő Kodály- és Bartók-műveket, végül pedig Majláth Attila egy népdalt. Kolcsár József színész verseket olvasott fel, a városvezetés jókívánságait Incze Sándor tanácstag, nyugalmazott református esperes tolmácsolta, személyes ráadással is nyomatékosítva az üzenetet. Meglepetten és meghatódva válaszolt minderre Farkas Árpád: mert nem tudott arról, hogy ilyen összeesküvés készül a születésnapjára, és mert „ennyi barátja van még az embernek és a versnek”. Nem ilyen lovat akart ő sem – elevenítette fel gyermekkorát –, előbb pilóta szeretett volna lenni, azután kezdett verset írni, hogy szárnyai nem nőttek. Idővel kiderült, hogy a verseket ki is nyomtatják, és fel is szállnak, emberek közé mennek: így alakult a költői pálya, amelyhez az embernek, magyarnak, székelynek levés kényszere és igyekezete társult. Erre kell törekedni, nem arra, hogy élő vagy holt klasszikusok, esetleg múzsák legyünk – fogalmazta meg a Hargita megyei Siménfalván született, munkásságáért több rangos díjjal is kitüntetett költő, aki büszkén és felemelt fejjel vállalta, ami ráméretett: hogy „erdélyinek születtem és annak kellett maradnom”. Azt is elmondta, hogy külföldön, más tájakon éppen a sajátosan székely szavajárású, ízű, élményvilágú versei a legkeresettebbek, és ez nagy öröm. Éljünk a világban, ha már megadatott nekünk, és legyenek barátaink, mert valahogy így áll össze a közösség; vigyázzunk nagyon egymásra, ahogy én is szerettem volna a szavakra vagy a versekre vigyázni, hogy ne dülöngjenek szanaszét, ne lézengjenek csak úgy a világban – mondotta el köszönetképpen. A rendhagyó születésnap dedikálásokkal, oldott beszélgetéssel végződött. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. május 6.Aki szelíden szolgálta közösségét (A Pro Urbe-Díjas Keresztes László méltatása)„Boldogok a szelídek...” Máté evangéliuma 5:5/a Örömmel veszem kezembe a tollat, hogy méltóképpen javasoljam a Pro Urbe-díjra azt az embert, aki becsülettel rászolgált arra. Keresztes László nyugalmazott tanár urat nagyon sokan ismerik, ám még példamutató életvitele után is sokaknak be kell mutatni, hogy elismerjék közösségünkért végzett szolgálatát. Úgy gondolom, hogy élete alkonya felé haladva, 70 év eltelte után számára és számunkra óriási jelentőséggel bír a több mint kétezer éves üzenet bizonyossága: „Boldogok a szelídek...” Egyre inkább kimarad a szép magyar szó, a szelídség ismerete lelki marcangolással, ellenségeskedéssel terhes korunkból. A szelídség megélésének példáját láthatjuk Keresztes László életében. Nagyon sok küzdelmet vívott, hogy eredményes munkával szolgálja a jövendőt. Mint sporttanár tanult, hogy taníthasson. Testnevelő tanárként torna- és kosárlabdaedzői, játékvezetői képesítést szerzett, majd mindezek ismerete után igen fontos megbízatásokat teljesített: szaktanfelügyelő, a Kovászna megyei sporttanács elnöke, az 1-es számú sportklub igazgatója és 16 évig a Székely Mikó Kollégium aligazgatója volt. Nem hivalkodva, hanem szelíden, de elévülhetetlen érdemeket szerzett. Megszervezte a Kárpát-medencei magyar gyermekek atlétikai bajnokságát. Élő, eleven kapcsolatot teremtett a határokon túli magyar iskolákkal, különböző sportrendezvényeket szervezett. Hadd írjuk le, emlékezve és emlékeztetve, hogy Magyarországról a kiskunhalasi Bibó István Gimnázium, a budaörsi Illyés Gyula Gimnázium, a dunaújvárosi sportiskola, a hajdúnánási iskola, a miskolci Fény Gyula Gimnázium, Ukrajnából a beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium, Szlovákiából a füleki gimnázium, Muravidékről a lendvai kétnyelvű középiskola, Szerbiából a szabadkai vegyészeti iskola tanárai és diákjai ismerkedtek meg a Székely Mikó Kollégium tanáraival és diákjaival. Időtálló és jövendőt munkáló magvetés volt. Tevékenységét elismerve jó reménységgel gondolunk arra, hogy folytatni kell e nemes munkát. Mint csendesen, szépen munkálkodó tanárnak arra is jutott ideje, hogy 1990 után a Székely Mikó Kollégium véndiák-találkozóit szervezze, nyugdíjas- kora ellenére felvállalta a Székely Mikó Alapítvány titkári tisztségét, és hatalmas szervezőmunkájával hordozza ma is ennek oroszlánrészét. Emlékezve és emlékeztetve a múltra, az alapítvány szobrot állított Csutak Vilmos egykori igazgatónak, az iskola neves tanárainak, diákjainak síremlékét ápolva Bágyu András, Vékás Domokos, Kis Manyi síremlékét is megkoszorúzták. A kiskunhalasi gimnázium bejáratához kis székely kaput állíttatott az alapítvány, és az évek során nagyon sok tanulónak nyújtott tanulmányi segélyt. Rengeteg levelezés, utazás saját autóval – Keresztes László szolgált! Ismételten kérdezhetjük, honnan volt és van ereje az embert próbáló szolgálatra? Bizonyosan mondhatom, kapott tálentumát nem ásta el, hanem bőséggel kamatoztatja népünk javára. Keresztes László bölcsen teljesítette kötelességét, és nyugodt szívvel írhatom, hogy azért boldog ember, mert híven töltötte be elhivatottságát. Incze Sándor, nyugalmazott esperes. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. július 10.Kálvin János-szobrot avattak SepsiszentgyörgyönKálvin János első, Erdélyben felállított egész alakos szobrát avatták fel július 10-én, csütörtökön, a hetedik Magyar Reformátusok Világtalálkozóján Sepsiszentgyörgyön. Az eseményen több neves politikus és egyházi vezető is felszólalt. A szobrot az ennek ötletét elindító, illetve ügyét képviselő Incze Sándor nyugalmazott esperes, a Székely Mikó Alapítvány elnöke, Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület elnöke, valamint Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester leplezték le. A 240 centiméter magas szobrot Bocskai Vince szovátai képzőművész tervezte és alkotta meg. A leleplezés alatt a háromszéki egyesített kórus tartott előadást. Kató Béla püspök ünnepi beszédében Székelyföld egyik legfontosabb őrhelyeként említette a sepsiszentgyörgyi vártemplomot, illetve az ennek árnyékában levő Kálvin-teret, ahol a szoboravató ünnepség zajlott. Mint mondta, a székelyeket úgy ismeri a világ, mint határőr-katona népet, akik Magyarországot és egyben a nyugati kereszténység mellett hitet tett Európa határait védték. Ugyanakkor Genf is őrhely volt, egyik őrének pedig Kálvin János számított, aki a leghitelesebben hirdette Isten igéjét, és, aki bár keveset tudott a magyarokról, útmutatása azonban mégis jelen volt a reformátusok közel öt évszázados tanításában. „Most pedig Kálvin János bronz szobra beáll a sepsiszentgyörgyi református vártemplomának védői közé, azok közé akik évszázadokon keresztül kiegyenesített kaszával és a hit fegyverével védték ezt a helyet. Ez a szobor ettől kezdve a nyugati keresztyénség határköve is, jelzi, hogy a székelyföldi református közösség az európai protestantizmus erős bástyája” – hangoztatta a püspök. Gottfried Locher, a svájci HEKS segélyszervezet képviselője elárulta, hogy Genfben sokszor nem látták szívesen Kálvint, de most már mindenki számára ismert: ő úgy közvetítette az evangéliumot, hogy az fontos legyen. „Amikor leleplezünk egy szobrot, nem csak a múltba tekintünk. Ebben az esetben mindenképpen így van, hiszen Kálvin három olyan dolgot hozott a világba, amelyek ma is nagyon fontosak: a Krisztusba vetett hit, egy közösséghez való tartozás, valamint megmaradni egyszerű embernek” – magyarázta a svájci képviselő. Kálvin János az a nem magyar híresség, akiről a legtöbb utcát nevezték el Magyarországon – magyarázta Balog Zoltán lelkipásztor, Magyarország Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője. „Az élet az erő és a szabadság, ezek pedig megmaradnak. Ha megőrizzük, akkor előbb-utóbb kiviláglanak azok az alapok, amelyeken áll. Ez a szobor is olyan kövön áll, amelynek négy sarka van, ez pedig a magyarság számára a hitet, a kultúrát, a közösséget és a nemzetet szimbolizálja” – hangoztatta Balog, aki hozzátette, ez a négy fogalom határozza meg a magyarság helyét Európában. A miniszter azt is elmagyarázta, hogy két karakteres része van a szobornak, ezek az arc és a kéz, a többit eltakarja a palást. Amíg az arc azt mutatja, hogy szembe kell nézni az élettel, annak nehézségeivel, addig a kéz azt jelöli, hogy dolgunk, tennivalónk van a világban. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ünnepi beszédében megköszönte, hogy a háromszéki megyeszékhelyet választották a világtalálkozó megszervezésére annak ellenére, hogy jelenleg a város egy „nagy építőtelep”. Mint mondta, ezzel jelezték Háromszéknek és a városnak a fontosságát a Kárpát-medencében. A polgármester elmondta, hogy Székelyföld a nyugati kereszténységnek köszönhetően tudta önazonosságát megőrizni, illetve kiemelte, nem csak a keleti és nyugati vallások határa a térség, hanem Brassónál egy mentális választóvonal is van, amely a székelyeket megvédte a beolvasztástól. „Mert könnyebb ország-, mint kulturális határokat mozgatni, és nem véletlen, hogy az erdélyi magyar egyházak támadásoknak vannak kitéve” – fejtette ki Antal. A polgármester azt is elmondta, minden kornak szüksége van reformerekre, akárcsak Székelyföld lakóinak, akik szembe kell szállniuk a félelmeikkel, kitartással és hittel kell végigmenniük az úton jogaikért, és a közösségért is ki kell állniuk. Az egyházakkal partnerségben el kell érni az önrendelkezést, és el kell érni, hogy a magyar nyelv regionálisan hivatalos nyelv legyen. Kelemen Hunor, Románia miniszterelnök-helyettese elmondta, folytatni kell a közterek azon fajta elfoglalását, amikor a magyar történelemben ismert személyiségek szobrait állítjuk fel. Az eseményen még jelen volt Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, Csige Sándor Zoltán vezető konzul, aki a csíkszeredai főkonzulátus képviselőjeként érkezett, valamint Marius Popica, Kovászna megye prefektusa is. A szoboravatás szabadtéri istentisztelettel zárult. Bencze Melinda, Székelyhon.ro 2014. július 11.Legyenek láthatóvá tetteid (7. Magyar Református Világtalálkozó Sepsiszentgyörgyön)A mai napon emberi világunk találkozhat az isteni irgalomnak és a jóságnak a világával. Találkozhat Isten gyógyító erejével, mert gyógyulásra van szükségünk. Találkozhat azzal a boldog tapasztalattal, amit olyan ritkán és nehezen mondunk ki, hogy jó dolog magyarnak lenni, és jó dolog reformátusnak lenni – hangsúlyozta ft. Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke tegnap a Sepsiszentgyörgyön tartott 7. Magyar Református Világtalálkozó megnyitóján. A nap fénypontja Kálvin János egész alakos bronzszobrának leleplezése volt, amit a Magyar Református Egyház püspökeinek szolgálatával tartott, úrvacsorás istentisztelet követett. Bocskai Vince szovátai szobrászművész alkotásának, Kálvin János egész alakos szobrának leleplezése után nt. Incze Sándor, a Sepsi Református Egyházmegye nyugalmazott esperese, a szoborállítást kezdeményező Székely Mikó Alapítvány elnöke megköszönte a támogatást a helyi és a megyei önkormányzatnak, valamint a magánszemélyek és vállalkozók adományát és segítségét (képünk). A világtalálkozó programjai minden korosztályt megszólítottak, a 2009-ben egyesített magyar református egyházak Generális Konventje pedig a tervezett napirendekkel megkezdte ma is folytatódó plenáris ülését. A kézművesek, a különböző egyházmegyékből érkezett nőszövetségi csoportok már kora reggel berendezték sátraikat az Erzsébet park szélén, a színház előtt megálló autóbuszokból szinte folyamatosan szálltak le a távolról Sepsiszentgyörgyre érkező hívek, akiket nt. Szegedi László erdélyi egyházkerületi generális direktor a Kálvin János nagyságát méltató hangos ismertetője fogadott, aki pedig többet kívánt megtudni a nagy reformátorról, neves egyháztörténészektől kérhetett bővebb tájékoztatást. Sokszorozzuk meg az Ige fényét A világtalálkozót ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke nyitotta meg, aki köszöntőbeszédében emlékeztetett, hogy voltak idők, amikor gyanakvás, meghurcoltatás járt azért, ha valaki a határon átcsempészte a Bibliát, a magyar nyelvű irodalmat, de a sok küzdelem az anyanyelvért és érte meghozta, hogy ma, akik a világon magyar reformátusok vagyunk, nem vagyunk elválaszthatóak, minket az anyanyelv és a közös kultúra összetart. A határok feletti magyar–magyar összetartozás a magyar nemzet egyik legfontosabb erőforrása – mondta Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, aki szerint ennek az összetartozásnak a kötelékei elsősorban lelki, szellemi természetűek. „Azért jöttem el, hogy kifejezzem a magyar kormánynak azt a szándékát, hogy arról az erőről, ami önökben van, mi nem szeretnénk lemondani. Mi azt az erőt hozzá szeretnénk ragasztani minél szorosabban az egész Kárpát-medencei magyarságnak az erejéhez. Azt szeretnénk, hogy a reformáció és a magyar, ami a történelemben összetartozott, a jövőben is összetartozzon. Ez a kötelék ma erősebb, mint tegnap volt, és dolgozzunk együtt és imádkozzunk együtt, hogy holnap, holnapután még erősebb legyen.” Ft. Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke szerint Sepsiszentgyörgy egy napra a világ közepe, „mert ahol hitben, szeretetben találkozunk, bárhol legyen is az a hely, mindig az a világ közepe”. Felszólított, hogy „vegyük körbe az Ige világosságát mindannyian, igaz emberi magyar református keresztyén harcunkkal, sokszorozzuk meg az Ige fényét, és akkor olyan fényesség támad, hogy a gyógyulások, egybetalálások, megbékélések, megerősödések lehetővé válnak”. „2009-ben egymás felé fordultunk, egymás kezét megfogtuk, és a szétdaraboltságból egység lett. (...) Mi ezt az egységet kifejezni jöttünk ide, együtt örvendezni, együtt ünnepelni, együtt adni hálát ide, Sepsiszentgyörgyre, Székelyföldre. Itt is itthon vagyunk, itt is helyünk van. Isten népe vagyunk, és Isten népe akarunk maradni, de tudatosítjuk, hogy ez egyedül Krisztus által lehetséges” – hirdette ft. Fazekas László, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyházkerület püspöke. A központi színpadon tartott megnyitón közreműködött a Kolozsvári Református Kollégium Vegyes Kara Székely Árpád karnagy vezényletével, valamint a sepsiszentgyörgyi belvárosi gyülekezet Harmónia kamarakórusa Jakab Csaba vezetésével. Kálvin János közöttünk Az ünneplő közösség elfoglalta a református vártemplom előtti Kálvin teret, a baróti, sepsibodoki, gidófalvi, sepsiillyefalvi, kökösi és a vártemplomi kórusok egyesített kara énekelt, majd ft. Kató Béla szólt elsőként a szoboravatón. Elmondta, hogy „Kálvin János tanítása búvópatakként volt jelen a magyar református egyház több mint négy és fél százados történetében. Ő volt, aki talán leghitelesebben és legérthetőbben tolmácsolta számunkra Isten szavát, a megváltás igéjét, azt a szót, amely a várakozó őrállók számára remény, világosság és béke volt.” Kató szerint Kálvin beköltözött vártemplomainkba, tanítása megváltoztatta Székelyföld arculatát, megerősített önvédelmi harcunkban, vártemplomaink kőfalait az ő segítségével béleltük ki Igével, a francia származású svájci reformátort magyarrá, székellyé fogadtuk. Gottfried Locher, a Svájci Református Egyházszövetség elnöke azt hangsúlyozta, hogy Kálvin egyszerű ember volt, aki a Krisztus-hitet adta nekünk, és azt, hogy mindannyian Krisztusban egyek vagyunk. Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere felszólalásában elmondta, a mi magyarságunkat, helyünket a világban a hit, a kultúra, a közösség és a nemzet egysége határozza meg, Kelemen Hunor miniszterelnök-helyettes, kulturális miniszter pedig úgy vélte, az a választás, hogy Kálvin Jánosnak szobrot állítsanak a sepsiszentgyörgyi reformátusok, olyan értékválasztás, amely nem a múltról szól, hanem a jelenről és a jövőről, de a múltból jön. Kiemelte, jó lenne, ha a genfi szellemiség nemcsak Székelyföldön és Erdélyben, hanem az egész országban elterjedne, otthonra lelne. „Ha mindaz, ami számunkra érték, a szabadság, a függetlenség szeretete, a gondolkodni tudás szeretete otthonra lelne a Kárpátokon túl is, az ország minden szegletében. Ha az a munkaszeretet, rendszeretet, amelyet a kálvini eszmék a teológiai gondolatokon túl közvetítenek, otthonra lelne minden egyes közösségben.” Aki a protestáns etikán nő fel, azt a Balkán soha nem tudja bekebelezni – szögezte le Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere, aki szerint minden korban szükség van reformerekre, mert hajlamosak vagyunk belemerevedni a megszokottba, a rutinba, és egy idő után észre sem vesszük, hogy változás, újítás nélkül zsákutcába jutunk. „Minden korban szükség van olyan emberekre, akik felismerik annak az igényét, hogy ami nem működik, azon változtatni kell, hiszen az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy helytelen, hibás és bűnös úton járjunk. Székelyföldnek is reformokra, bátor, új utakat kereső és nyitó gondolkodókra, cselekvő emberekre van szüksége. Le kell számolnunk a félelmeinkkel, a rossz beidegződésekkel, meg kell vizsgálnunk, mi az, ami működik, és mi az, ami nem. El kell döntenünk, milyen úton megyünk tovább, és azon az úton kitartással, hittel és a győzelembe vetett szilárd meggyőződéssel végig kell mennünk. A jogainkért és a közösség jövőjéért minden körülmények között ki kell állnunk. Az egyházakkal partnerségben létre kell hoznunk Székelyföld belső önrendelkezését, el kell érnünk azt, hogy a magyar nyelv regionális hivatalos nyelv legyen. Tárjátok ki szíveteket Az ünnepi istentiszteleten, amelyet a tíz magyar református egyházkerület püspökei szolgálatával tartottak, ft. Bölcskei Gusztáv, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke hirdette az igét. Pál apostolnak a Korintusiakhoz írt 2. levele 6. fejezetének 11–18. versét olvasta, melynek alapján azt hirdette: „Tárjátok ki szíveteket, és ebbe a kitárt szívbe hadd férjen bele bánatunk, örömünk, gyengeségünk, mert akkor leszünk igazán Isten egy népe, ha merünk vallani bűneinkről, gyengeségeinkről, elhibázott dolgainkról, szomorúságunkról.” Az úrvacsorás ünnepi istentiszteleten az egyesített vegyes kar mellett közreműködött a Maksai József vezette rétyi Kováts András Fúvószenekar, a Kolozsvári Református Kollégium Vegyes Kara, valamint Proszán Tímea versmondó. Együtt kell felemelnünk szavunkat Míg délután az érdeklődők a meglepetések színházában és a szabadtéri zenés programokon szórakoztak, a Székely Mikó Kollégium dísztermében ft. Kató Béla erdélyi és ft. Csűry István királyhágó-melléki református püspök aláírta a Svájci Református Egyházak (HEKS) képviselőjével, Ueli Locherrel azt a szerződést, amelyben a svájci fél vállalja a lelkésztovábbképzés, a diakóniai munka és a kicsi, de még életképes romániai református gyülekezetek infrastrukturális támogatását. A Magyar Református Egyház Generális Konventje késő délutáni plenáris ülésének megnyitóján Kató Béla hangsúlyozta, jelzésértéke van annak, hogy a magyar részegyházak püspökei a Székely Mikó Kollégiumban üléseznek. Szerinte ma is nagy szükség van az összefogásra, együtt kell felemelnünk szavunkat, együtt kell tiltakoznunk, ha egy közösség bajban van. Ezt követően elhangzott a református egység elmúlt éveinek beszámolója, az ülés ma a bizottságok jelentéseivel, közös gondok megbeszélésével folytatódik. Fekete Réka, . Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. július 12.A református egység erejeKelemen Hunor: apránként foglaljuk vissza a tereket Több mint 3 ezren vettek részt tegnap a Sepsiszentgyörgyön megrendezett VII. Magyar Református Világtalálkozón, amely keretében leleplezték Kálvin János reformátor egészalakos szobrát a vártemplom alatti Kálvin téren. Az egész napos rendezvény számos programot foglalt magába, minden korosztályt megszólított. – Sepsiszentgyörgyön az elmúlt 500 esztendő alatt a reformátusság megmutatta, hogy élni akaró közösség, amely építkezett, jövőt álmodott, a református Székely Mikó Kollégiumot megalapította, és századokon át nevelte, ápolta felnövekvő generációit – jelentette ki megnyitó beszédében ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. – Ma sem szeretnénk egyebet tenni, azt szeretnénk, hogy a világ reformátusai ránk figyeljenek: ez a nép élni akar, ez a közösség meg szeretne maradni, és mindazok, akik falakat építenek, számoljanak azzal, hogy a hit által lebontjuk azokat. Ezt követően Balog Zoltán magyarországi református lelkész, az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője a határok feletti magyar–magyar összetartozásról beszélt, amely a magyar nemzet egyik legfontosabb erőforrása. Beszédet tartott ft. Bogárdi Szabó István Duna melléki református püspök is. „Ahol hitben, szeretetben találkozunk, mindig az a világ közepe, ez a keresztyénségnek és egyben a mi református meggyőződésünknek a nagy titka” – fogalmazott. Utolsóként a Kárpát-medencei reformátusság nevében ft. Fazekas László, a szlovákiai református keresztyén egyház püspöke szólt a közönséghez. „Május 24-én, Debrecenben a református egységfesztiválon elhangzott: miénk itt a tér, mert mi nőttünk itt fel. Úgy gondolom, ez mindenképpen ide is tartozik, hiszen a Kárpát-medence számunkra az a tér, ahol a magyarság a keresztyénség talaját megtalálva nemzetté lett – hangsúlyozta. A 240 cm magas, Bocskai Vince szovátai képzőművész által alkotott, egészalakos Kálvin-szobrot Incze Sándor, a Sepsi Református Egyházmegye nyugalmazott esperese, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány elnöke, Kató Béla református püspök és Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere leplezte le. Kelemen Hunor kulturális miniszter köszöntőjében elmondta, az elmúlt 25 évben, amikor köztéri szobrokat állítottak, többnyire a magyar történelemből választottak olyan személyiségeket, akiknek a gondolataik, a munkájuk, örökségük, mindaz, amit képviseltek, él a jelenben, és azt akarják, hogy éljen a jövőben is. – Lépésről lépésre foglaljuk vissza a tereket és hozzuk el a történelemből azokat az értékeket, amelyek meghatározták az elmúlt ezer évet. Ebből a sorból látszólag kilóghat Kálvin János szobrának leleplezése, de nem így van, hiszen ő azokkal az eszmékkel alkotott, melyek a magyar történelmet is meghatározták – mondta a miniszter. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere beszédében felhívta a figyelmet: „könnyebb országhatárokat mozgatni, mint kulturális és civilizációs határokat, éppen ezért nem véletlen, hogy az erdélyi magyar egyházak Romániában a mai napig támadásoknak vannak kitéve, és hogy olyan ügyek borzolják a kedélyeket, mint a Székely Mikó Kollégiumé.” Berszán Réka 2014. július 18.Kálvin a mentális határonA reformációt nem Kálvin indította el, Luther német reformációja nélkül Kálvin el sem képzelhető. Ugyanakkor Luther reformációja Kálvin nélkül történelmi mellékesemény maradt volna. Kálvin János születésének 505. évfordulóján Sepsiszentgyörgyön szobrot állítottak a 7. Magyar Református Világtalálkozó eseménysorozata keretében. Bő egy évvel ezelőtt, 2013 márciusában fogalmazódott meg a Kálvin-szobor felállításának ötlete, április 15-én pedig Bocskay Vince szovátai szobrász már meg is kapta a felkérést a mű elkészítésére. Kálvin János születésének 505 éves évfordulója Incze Sándor nyugalmazott református esperest, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány elnökét ihlette meg, elképzeléséhez pedig csatlakozott Keresztes László nyugalmazott tanár, az alapítvány titkára is. „Március végén már Antal Árpád polgármester irodájában ültünk – idézte fel Keresztes László –, és értesültünk nagy örömmel, miszerint elképzelésünk találkozik a városvezetés azon tervével, hogy szobrok révén adjanak plusz egyéniséget Sepsiszentgyörgy köztereinek. A városi és megyei önkormányzat mellett rövidesen az Erdélyi Református Egyházkerület támogatását is magunk mögött tudtuk.” Hogy az alkotó kiválasztását nem előzte meg pályázati kiírás, csak részben magyarázható az időszűkével. „Miután az iskolaalapító Mikó Imre szobrával mindannyian nagyon elégedettek voltunk, s Bocskay Vince a legendás iskolaigazgatónkról, Csutak Vilmosról készült szobor tervét elbíráló bizottságnak is tagja volt, egyértelmű volt, hogy őt kérjük fel Kálvin alakjának megformálására” – hangzott Keresztes László indoklása. Ott áll, másként nem tehet A szovátai képzőművész örömmel fogadta a felkérést, még akkor is, ha hithű katolikus létére a nagy reformátor alakjának megörökítésére kérték fel. A többek között Márton Áron püspök egész alakos kolozsvári szobra, a csíkszépvízi Szent László-szobor, vagy a Mikes Kelemen zágoni portrészobra révén megérdemelt hírnévre szert tevő művész Szász Tibor sófalvi református lelkész segítségével igyekezett „felfedezni” magának Kálvint. „Természetesen bennem is élt egyfajta kép róla többek között Sütő András Csillag a máglyán című drámája alapján, de a dokumentálódás sok tekintetben árnyalta ezt a képet. Például abban, hogy milyen szerepet játszott Kálvin Szervét Mihály halálos ítéletének meghozatalában – mondta. – Rengeteg Kálvin-ábrázolás megtekintése után egyre inkább kezdett érdekelni a feladat, két hónap alatt el is készítettem a szobor makettjét.” Miután sem az elöljárókból álló, sem pedig a szakemberi bizottság – tagjai között Vinczeffy László festővel, Jánó Mihály művészettörténésszel és Damokos Csaba képzőművésszel – nem fogalmazott meg kifogásokat a szobortervvel kapcsolatban, következhettek a megvalósítás fázisai. November elején elkészült a fémszerkezet, amelyre december 31-én a művész felrakta az első adagot a másfél tonnás agyagrétegből. „Kicsit babonából, hogy elmondhassam: még abban az évben elkezdtem az érdemi munkát” – tette hozzá Bocskay Vince némi öniróniával. A hasonló léptékű munkák többnyire 9-10 hónapot vesznek igénybe, de Kálvin július 10-i születésnapja, illetve az aktusnak a Református Világtalálkozó eseménysorozatába való beillesztése alaposan felgyorsította a ritmust. Így négy és fél hónap múltán már Sánta Csaba szovátai szobrász-bronzöntő műhelyében volt a szobor, július 8-án pedig Csíkszeredába „utazott”, ahol a Dóczi András szobrász-kőfaragó által faragott andezit talapzaton kereste meg a helyét. Egy nappal később a sepsiszentgyörgyi Kálvin-téren állították fel, hogy aztán július 10-én délben több mint kétezer ember jelenlétében adják át az örökkévalóságnak. Bocskay Vince 2,4 méter magas Kálvin-szobra kevésbé szokványos módon ábrázolja a nagy reformátort. „Először is levettem a fejéről a klasszikus beretet, szerintem fejfedő nélkül jobban érvényesül a koponyaforma. Úgy ítéltem meg, hogy az ugyancsak klasszikus, könyvvel a kezében ábrázolás túlságosan életképszerű, a munkát, a következetességet, az egyéniséget, erőt csupán a kezekkel próbáltam kifejezni. Fontosnak tartottam, hogy stabil térfoglalást sugalljon az „itt állok, másként nem tehetek” lutheri értelmezésében. A szobor méretét ugyanakkor mindig a tér hordozza: egyaránt fontos, nehogy kinője a teret, de azt az érzést se keltse, hogy bele kell nőnie a térbe” – igyekezte jellemezni alkotását a szobrász. A mintegy 30 ezer euróba kerülő – magánemberek áldozatvállalásának is köszönhető –, immár 23. kültéri Bocskay-alkotás a kevés Kálvin-szobrok egyike a világon. Közülük a legismertebbek a genfi ülő Kálvin, a budapesti Kálvin-téri szobor, a franciaországi dombormű, illetve a soproni mellszobor. Láthatóvá lenni A szoboravatáshoz méltó szervezeti keretet nyújtott a 7. Magyar Református Világtalálkozó rendezvénysorozatának háromszéki záró szakasza. Az idei világtalálkozó – amelynek jelmondata: „Legyenek láthatóvá tetteid!” – rendhagyó módon fél éven át tartó rendezvények összessége volt. Május elsején a felvidéki Czeglédi Péter Napokkal indult, a biharkeresztesi Művészeti fesztivállal, majd a délvidéki Bácskossuthfalván rendezett Kálvin-konferenciával folytatódott, május 24-én pedig Debrecenben rendezték a több ezer embert megmozgató egységfesztivált. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke is a 90. zsoltár idézésével nyitott Sepsiszentgyörgyön: „Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon.” Beszédében felidézte azokat az időket, amikor politikai rendszerek falakat húztak az egyházi közösség tagjai közé, amikor gyanakvás, meghurcoltatás járt a hit felvállalásáért. „Ma, amikor hálát adunk azért, hogy ennek az időszaknak vége van, feltesszük a kérdést: miért kell nekünk együvé tartoznunk? A reformáció adta meg a lehetőséget, hogy az egy nyelvet beszélők anyanyelvükön hallgassák Isten igéjét, és az anyanyelvért folytatott küzdelem hozta el, hogy a világ magyar reformátusai ma már nem választhatók el egymástól” – hangsúlyozta. Őrhelyek és őrzők Székelyföld egyik legfontosabb őrhelyének titulálta Kató Béla a sepsiszentgyörgyi vártemplomot, illetve az annak árnyékában fekvő Kálvin-teret, a szoboravató ünnepség helyszínét. A székelyeket határőr-katona népként ismeri a világ, akik Magyarországot, egyben a nyugati kereszténység mellett hitet tett Európa határait védték. De Genf is őrhely volt, egyik őrének pedig Kálvin János számított, aki a leghitelesebben hirdette Isten igéjét, és aki – bár keveset tudott a magyarokról – útmutatása révén mégis jelen volt a reformátusok közel öt évszázados tanításában. „Kálvin János bronzszobra beáll a sepsiszentgyörgyi református vártemplomának védői közé, akik évszázadokon keresztül kiegyenesített kaszával és a hit fegyverével védték ezt a helyet. Ez a szobor ettől kezdve a nyugati keresztyénség határköve is, jelzi, hogy a székelyföldi református közösség az európai protestantizmus erős bástyája” – fogalmazott a püspök. Kálvin János az a nem magyar híresség, akiről a legtöbb utcát nevezték el Magyarországon, tudhattuk meg a rendezvény díszvendégétől, Balog Zoltán lelkipásztortól, Magyarország Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetőjétől. „Ez a szobor is olyan kövön áll, amelynek négy sarka van, amelyek a magyarság számára a hitet, a kultúrát, a közösséget és a nemzetet szimbolizálják, de ez a négy fogalom határozza meg a magyarság helyét Európában.” Az ő olvasatában a szobor arca azt mutatja, szembe kell nézni az élet nehézségeivel, a kéz pedig azt jelöli, hogy dolgunk, tennivalónk van a világban. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint Székelyföld a nyugati kereszténységnek köszönhetően volt képes megőrizni önazonosságát. Az elöljáró kiemelte: nemcsak a keleti és nyugati vallások határa a térség, hanem azon mentális választóvonal közelében is fekszik, amely Brassónál húzódik, és amely a székelyeket megvédte a beolvasztástól. Székelyföld lakóinak szembe kell szállniuk félelmeikkel, kitartással és hittel kell végigmenniük az úton, az egyházakkal partnerségben el kell érni az önrendelkezést, és azt, hogy a magyar nyelv hivatalos nyelvvé váljon a régióban. Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. július 31.ÚjjászületésekBocskay Vince szobrászművész műhelyében Kemény, időtálló bronzruhába öltözteti, s közben lelket is lehel történelmünk, nemzetünk nagyjaiba, akik Erdély és Magyarország kisebb-nagyobb városaiban közvetítik a múlt üzenetét. Míg korábban a groteszk kisplasztikában remekelt, a rendszerváltás óta egymás után kapja a megrendeléseket térszobrok, emlékművek készítésére. Bocskay Vince szovátai szobrászművész legutolsó köztéri szobrát július 10-én, a református világtalálkozó alkalmából avatták fel Sepsiszentgyörgyön. A református vártemplom előtti régi piactérre, amely Kálvin János (1509–1564) nevét viseli, a "magyarrá fogadott" genfi reformátor 2,4 méteres alakját mintázta meg. A szobrot Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a nyugati kereszténység határkövének nevezte. – Katolikus vallású lévén, hogyan talált meg ez a feladat? – beszélgettünk el az avatóünnepség kapcsán Bocskay Vincével. – A gróf Mikó Imréről készült szobrom (1998) annyira beépült a szentgyörgyiek tudatába, lelkébe, hasonlóképpen a zágoni Mikes Kelemen-mellszobor (1997) is, hogy a tervezett Kálvin-szobor kapcsán újra rám gondoltak. Az ötlet Incze Sándor nyugalmazott református esperestől, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány elnökétől származik, aki arra gondolt, hogy az idei Kálvin-évben (halálának 450. évfordulóján) tartandó világtalálkozón egészalakos szobrot kellene állítani a reformáció vezéralakjának. Az ötletgazda mellé szegődött Keresztes László nyugalmazott Mikó kollégiumi tanár, védnökséget vállalt Kató Béla református püspök, s a helyhatóságok is felajánlották a támogatásukat. Ezek után megkerestek, én elfogadtam a felkérést, elkészítettem a makettet, s 2013 áprilisában bemutattam egy szakemberekből álló bizottságnak. Megtekintette Kató Béla püspök, Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke s Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere is. Nem volt kifogásuk ellene. – Milyen források alapján érett meg benned Kálvin alakja? – Tudtam, hogy Szász Tibor felsősófalvi református lelkész tudományos szinten foglalkozott Kálvin Jánossal, s őt kértem meg, hogy biztosítsa a szükséges szöveget és képanyagot. 10-15 képből kellett leszűrnöm a lényeget, s közben óvakodtam attól, hogy a meglévő Kálvin-szobrokat ismételjem. Igyekeztem minden sallangot mellőzni, ezért elhagytam a berettjét, azzal a gondolattal, hogy ne amiatt hasonlítson Kálvinra. A berett alatti sapkát viszont megtartottam, hogy kifejezőbb legyen a fej, a szép formájú koponya. Sokat töprengtem, hogy adjam-e a kezébe a könyvet, hiszen szinte minden szobrán az Institutióval (Institutio Christianae Religions – Tanítás a keresztyén vallásról) ábrázolják. Úgy döntöttem, hogy elhagyom a könyvet is, mivel az volt az érzésem, hogy a szobrot életképpé változtatja, narratív, elbeszélő jelleget kölcsönöz neki. Végül, minden színpadi kelléket mellőzve, letisztítottam, amennyire csak lehetett. A taglejtésre alapozva, a kezek mozdulatával próbáltam sugallni az általa terjesztett hit térhódítását a lutheri mondásnak megfelelően: "Itt állok, másként nem tehetek." – Hogyan készült a ruha? – Bár a legtöbb ábrázoláson bundát visel, igyekeztem korhű hangulatot kelteni, a kompozíció szerves részévé tenni az öltözéket. Az volt a célom, hogy a palást orgonasípokra emlékeztető redői révén a néző tekintete lentről önkéntelenül is fölfele irányuljon, az alsó rész nagyobb hullámzásától a felső rész apróbb ráncain keresztül a kihajló gallér puritán tisztaságáig, hogy aztán abból mintegy kirobbanjon a kompozíció lényege, a portré. – Hogyan kristályosodott ki benned Kálvin személyisége? – Az én olvasatomban határozott, konok, aszkéta típusú, szikár alkat volt, s ezt kellett sugallnia a portrénak, hogy hitelesen kifejezze mindazt, amit Kálvin a saját korában véghezvitt. Három elemmel éltem a legfőképpen, a portréval és a két kézzel. Minden szobrom megfogalmazásakor ugyanolyan jelentőséget tulajdonítok a kezeknek, mint a fejnek, mivel a kéz is portré a maga nemében, s pont annyira jellemző a személyiségre, mint az arc. Egyéni vonásokat kell tükröznie, mert nincsen két ember, akinek egyforma lenne a keze. – Mi befolyásolta a szobor méretét? – A 2,40 méteres nagyságot a tér mérete követelte meg. A köztéri szobrok legfontosabb feltétele, hogy beilleszkedjenek az adott térbe. Nem szabad azt a hatást kelteni, mintha a szobor kinőtte volna a teret, ellenkezőleg, olyan kell legyen, mintha onnan nőtt volna ki. Amikor megbízást kapok egy szoborra, legelőször a helyszínt mérem fel. Ezután dől el, hogy milyen méretarányban készítem el a makettet. Számomra a makett azért fontos, hogy kiderüljön: a végleges változaton mit kell módosítani. Miután megállapítom a hibákat, s gondolatban kijavítom azokat, elkezdődhet a nagy szobor előkészítése. – Az átlagember számára titokzatos, érdekes folyamat az, ahogy egy szobor megszületik. Megkérlek, avass be ebbe a munkába! – Először is a forgóállványra készül el az acélszerkezet, ami másfél tonna agyagot kell hogy elbírjon, annak ellenére, hogy a szobor belül üresen marad. Az acélra farácsozatot szerkesztek, ami az agyag tartóváza lesz. Amikor a váz készen van, arra rakom fel az agyagot. Kezdetben Szovátán bányásztam, ma Korondról veszem. Ugyanabból az agyagból mintáztam már királyt, grófot, püspököt stb. Minél többször hordom fel, annál finomabb lesz. Miközben rakom az agyagot, a maketthez képest sok minden megváltozik, a szobrot ugyanis már más nézőpontból látom. Egy nagy szobor készítése csupa "csalás", ugyanis tudni kell, hogy alulról szemléli az ember. Egy templom magasan levő, csodálatos barokk szobrait közelről megfigyelve, a dülledt szemek, a torz vonások láttán valósággal megijed az ember. Fent ugyanis torznak kell lennie ahhoz, hogy alulról a megfelelő méretekben lássuk. A nagy szobrok megformálása létráról történik. Akinek kevesebb a gyakorlata, nem tudja, hogy a szobornak nem a létra tetejéről, hanem alulról nézve kell természetesnek hatnia. A gyakorlat során az ember megszokja, hogy a látszati csalódást beszámítva mennyit kell torzítani. Minél magasabban van a fej, annál inkább úgy kell alakítani a természetes arányokat, hogy nagyobbra mintázzuk a fej részleteit. A negatív és a pozitív formák közötti különbséget, a mélyedéseket és kiemelkedéseket is el kell torzítani, mert a térbe kikerülve a valódihoz képest nem lesz túlzott a megjelenítés. Ha a természetes arányok szerint dolgoznánk, a tér felemésztené a formát, ami látszólag ellaposodna, elvesztené a plasztikáját. A fény-árnyék játék pedig elsikkadna, ha nem lennének túlzottak a negatív-pozitív formák közötti különbségek. – Milyen érzés, amikor az agyag felkerült a tartószerkezetre? – Amikor az agyagszobor elkészül, még mindig nem tudjuk, csak sejtjük, hogy mit csináltunk. Az egész folyamatban az a legizgalmasabb pillanat, amikor a köztéren a helyére kerül, azt tekinthetjük az igazi vizsga pillanatának. – Mi történik az agyagszoborral? – Ez lesz az öntőminta, amelyről gipsznegatívot veszünk. Mivel egy több mint kétméteres szobrot nem lehet gipszel beburkolni, a felületét kis darabokra osztom fel. Lemezeket szúrok az agyagba, amelyekkel felparcellázom. 30-40 felületet kapok, s ha a gipsz tejfölvastagságúvá vált, minden rekeszt kitöltök vele. Amikor elkészült, az agyagot kimossuk belőle, miközben a gipsz felvette az agyag formáját. A formát öntőviasszal kenjük ki olyan vastagságban, amilyen a fém fala kell hogy legyen. A bronzszobor ugyanis belül üres, s olyan szépen szól, akár a harang. A viaszpozitívon belüli üreget tűzálló anyaggal (homok, kvarcliszt, gipszlé) töltik ki, ami egy kemény magot alkot. A gipszet kívülről leszedik, de a viasz marad. Erre kívülről egy köpenyt húznak a magot alkotó tűzálló anyagból, s a köpenyen egy beöntőcsatornát hagynak. Ha készen van, "szép gyöngén megfogják", "s beteszik a tűzbe", ahol kiolvad a viasz, s a két tűzálló réteg között megmarad levegőből a szobor. Ezután kiveszik a kemencéből, s a viasz helyére beöntik a bronzot. Ha minden megfelelően történt, a szobor nem torzul el. Volt tanítványom, Sántha Csaba önti Szovátán, nagy szakértelemmel. Amikor kihűlt, leverik a köpenyt, kiverik a magot belőle, s készen van a szobor. A fugák helyén maradó ormókat cizellálni kell, majd a patinázás következik. Ha barnára akarjuk patinázni, akkor kénmájjal (kénpor, szóda, víz) kezeljük a felületét. Ha zöldes patinát szeretnénk, akkor kékkő vizes oldatával fújjuk le. Ha szükséges, acélcsapokat helyezünk el a szobor alján, hogy a talapzatra minél tartósabban fel lehessen fogni. – Bernády György polgármester egész alakos bronzszobrát jól ismerjük Marosvásárhelyen, akkora tömeg talán soha nem gyűlt össze, mint az 1994-es avatáson, s Bocskay Vince készítette a Don- kanyari hősök bronz emlékművét is a katolikus temetőben (2005). Hol láthatók a többi szobraid, emlékműveid, kérlek, sorold fel, kiket álmodtál kőbe, bronzba az elmúlt évek során! – Petőfi Sándort (1992, Szováta; 1993, Százhalombatta), Mikes Kelement (1997, Zágon), Apor Vilmos vértanú püspököt (1998, Gyula), gróf Mikó Imrét (1998, Sepsiszentgyörgy), Patatich Ádám érseket (2000, Kalocsa), Bod Pétert (2001, Felsőcsernáton), Márton Áron püspököt (2005, Kolozsvár; 2008, Szováta), Szent Lászlót (2009, Csíkszépvíz), Sütő Andrást (2011, Sopron) és Deák Farkast (2012, Nyárádszereda). – És az emlékművek? – A két világháború hőseinek emlékműve Szovátán, a politikai foglyoké Székelyudvarhelyen (1996), millenniumi emlékoszlop Nagyváradon (közös munka, 2000), millenniumi emlékmű Székelykeresztúron (2001), az 1848-as forradalom és szabadságharc valamint a két világháború hőseinek emlékműve Kézdivásárhelyen (2002), az 1956-os elítéltek emlékműve a Kolozsvári Református Teológiai Intézetben (2006). – Milyen érzés a szobrász számára, amikor egyik vagy másik alkotásával találkozik? Gondolom, nagyon büszke vagy… – Jaj, dehogy, messze áll tőlem a büszkeség. Ha elmegyek egy szobrom mellett, valósággal visszahúz, s a hibákat látom még álmomban is. – Ezek szerint utólag sem könnyű szobrásznak lenni. – Amilyen nehéz, olyan szép is. Amikor elkezdek gondolkozni egy munkán, szenzációs elképzeléseim születnek, a képzeletem szinte határtalan, de ahogy dolgozni kezdek rajta, az elképzelt mű egyre szűkebb határok közé szorul, s végül örülök, ha legalább egy kis százalékban sikerül megvalósítani azt, amit szerettem volna, s amit ki merek adni a kezemből. A kisplasztikákat a műteremben el lehet rejteni, de egy köztéri szobor óriási felelősséget jelent, mivel szünet nélkül hirdeti magáról a jót és a rosszat is. – Tekintve, hogy ennyi nehézséget, ennyi vívódást okoz, választanád-e még egyszer a szobrászatot? – Soha nem bántam meg, s ha újrakezdhetném, csak ezt tenném. Amikor hozzáfogok egy szoborhoz, mindig ugyanazt az izgalmat érzem, olyan gyomoridegem van, mint amikor elkezdtem a pályát. – Megtörtént-e, hogy a szobor nem olyan lett, ahogy elképzelted? – Hogyne, előfordult, hogy a kész gipszet semmisítettem meg. – Egész pályafutásod alatt rajzott tanítottál Szovátán, majd néhány évig a székelyudvarhelyi Palló Imre művészeti iskolában. Hogyan hatott ez a munkádra? – Több kár volt benne, mint haszon, mégis úgy érzem, hogy a gyermekektől mindig tanul az ember, elsősorban az önmagával szembeni igényességet, s azonkívül a felelősségre való törekvést is. Azt viszont már nem fogom megtudni, hogy a 40 éven át tanítással töltött idő alatt mit tudtam volna a műteremben megvalósítani. Azt tervezem, hogy az idén, ahogy nyugalomba vonulok, beköltözöm a műterembe, s folytatom a kisplasztikát, amit a legjobban kedvelek. – Tudom, hogy az egyik lányod díszlet- és jelmeztervező, az ajtón túl is leselkedik valaki, s itt, a műteremben kisgyermekmunkák vannak. Az öt unokád közül melyik érdeklődik a szobrászat iránt? – A legnagyobbik szépen fest, s én vigyázok, hogy a tehetségét megőrizze. – A gyermek Bocskay Vincére ki "vigyázott"? – Apai nagyapám kőfaragó volt Görgény- üvegcsűrön, édesapám műbútorasztalosként a szovátai Bernády-villa kapuját és szakállszárítóját faragta. Ötödik osztály után kezdtem el rajzolni, s az első találkozásom a képzőművészettel egy Kusztos Endre- kiállítás volt Szovátán. Hetedik osztálytól írattak be a marosvásárhelyi művészeti iskolába. Bár grafikusnak készültem, IX. osztályban, amikor szakot kellett választani, Hunyadi László szobrászművész emberként, tanárként és művészként olyan hatással volt rám, hogy a szobrászat mellett döntöttem, s amikor érettségiztem, egyértelmű volt, hogy a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemen tanulok tovább – emlékezik Bocskay Vince Kossuth Lajos hófehér mellszobra előtt, amit megrendeltek, de elfelejtették visszamondani, s így a gipszminta a műteremben jobb sorsra vár. Biztos vagyok benne, hogy megkerül a helye, ahogy abban is, hogy sok különleges kis- és nagyobb szobor kap testet és lelket a keze nyomán az ősztől megszaporodó időben. Bodolai Gyöngyi , Népújság (Marosvásárhely) 2014. augusztus 30.Személyiségek, ha kerestetnek…Ahhoz kétség nem fér, hogy nagy feladatra vállalkozott Demeter Lajos, a Bod Péter Megyei Könyvtár munkatársa, amikor hozzálátott nagy munkájához, Sepsiszentgyörgy jeles embereinek felkutatásához, az anyag feldolgozásához, rendszerezéséhez, megírásához. Kétségtelen, hogy könyve, a Sepsiszentgyörgy személyiségei olyan alkotás, amely nem csupán névtárként, lexikonként kiemelkedő jelentőségű, hanem napi olvasmányként is roppant szórakoztató, tanulságos, mert kidomborodik belőle az 550 évvel ezelőtt mezővárossá nyilvánított település szellemi, társadalmi, politikai, gazdasági múltja, amelyet el- és kitörölni immár nem lehet, ennek a kiadványnak köszönhetően sem. A munka nagyságrendjét jelzi, hogy A-tól J-ig terjedően közel négyszáz szócikk (én 391-et számoltam) foglalkozik a megjelölt személyek életével, munkásságával, feltárva ugyanakkor számos olyan, velük kapcsolatos eseményt, amely rávilágít egy-egy korszak jellemzőire, gondolkodásmódjára, a városhoz kötődő számos mozzanatra. A kötetben szerepelnek a szépirodalom, a képzőművészet, a zene, a színház jeles képviselői, a tudományok elhivatott művelői, kiváló sportolók, külföldi egyetemek valamikori végzettjei, újságírók, szerkesztők, a helyi közélet alakítói, a város egykori és jelenlegi díszpolgárai, országgyűlési képviselők, az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc tisztjei. Szerepelnek olyanok is, akik elhagyva szülővárosukat, máshol futottak be elismerésre méltó pályát, öregbítve szülővárosuk hírnevét. E könyv lapjait forgatva ismerünk meg számunkra eddig ismeretlen alkotókat, lapalapítókat, gazdasági közírókat, tudomást szerzünk világhírt szerzett személyekről, akiknek ideig-óráig kapcsolatuk volt Sepsiszentgyörgygyel, de az idő rövidsége dacára nagy hatást gyakoroltak az itteniekre. Jó olvasni Jókai jelenlétéről, s igen érdekes adat utal a kalandor Benyovszky Móricra, akiről sok mindent tudtunk, a róla készült filmet is végigkövettük, de eddig nem tudtuk, hogy egy kerek évet itt katonáskodott. Feltétlenül ki kell emelnem a szócikkek olvasmányosságát. Nagy előnyére szolgál az összeállításnak, s egyben az olvasó kíváncsiságát is jobban felkelti, hogy nem szab szigorú határokat a szócikkek terjedelmét illetően. Emiatt aztán érdeklődésünk is egyre fokozódik, hisz mind többet és többet akarunk megtudni egyik-másik szereplőről, s ebben segítenek az oldott és könnyed szövegek. Persze, mint ahogy egyetlen hibátlan mű sem létezik, e mostani alkotásban is előfordulhat hiba. A szerző vallomása szerint harmincheten dolgoztak be – bizonyára a főszerkesztő keze alá –, nem tudni viszont, létezett, avagy sem szűkebb szerkesztői közösség. Így nyilván az a benyomásunk alakul ki, hogy az összes szócikket egyedül Demeter Lajos írta, a többiek csak szállították a nyersanyagot, közöltek neveket, eseményeket. Van olyan gyakorlat, hogy legalább a hosszabb szócikkek szerzőjét is megjelölik. A bőség ellenére azért csak akad hiányérzetünk. Én legalábbis úgy gondolom, a könyv kissé zordan bánik a második világháború utáni időszak személyiségeivel. Persze, azt érdemes lenne tisztázni a következő kötet (kötetek) összeállításakor, hogy meddig is terjedhet a személyiségekként felfogható személyek köre. Érzésem szerint különösen a pedagógusokkal, a jogászokkal és az orvosokkal bánik kissé mostohán, azokkal, akik kiemelkedő meghatározói voltak Sepsiszentgyörgy közéletének, közállapotának, anélkül hogy lehetőségük lett volna akár papírra vetett gondolataikat ki is adni, közölni. Véleményem szerint egy olyan ember, akire környezetében felnéznek, véleményalakító, jelenlétének súlya van, a megszokottnál sokkal többet tud nyújtani a közösségnek, nyugodtan besorolható a személyiségek közé. Néhány nevet azért sorolok fel, mert hozzájuk hasonlóak még lehetnek, s ezeket talán egy pótkötetbe bele is lehetne foglalni. Fájó hiány Fejér Ákos mellőzése, aki nélkül nehéz szólni az utóbbi évtizedek sportmozgalmáról. Hiányzik az Albert orvosházaspár, akik nem csupán osztályvezető főorvosok voltak, de a város művelődési-művészeti életének is jeles résztvevői. Nem szólnak Dávid György gyerekgyógyászról sem. Némi következetlenséget tapasztalhatunk tehát abban, hogy az orvostársadalomból kik is érdemesültek a szerepeltetésre. Talán az osztályvezető főorvosoknak mindenképp ott kell(ene) lenniük. Ugyanezt gondolom a pedagógusok esetében is: az iskolaigazgatók, helyetteseik kétségtelenül nagy szerepet játszottak. Ki tudna a Mikó hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekbeli életéről beszélni Csongvay Árpád említése nélkül? Incze Sándor az 1-es iskola felfuttatása mellett kiváló történész is volt, Dani Árpád a leánylíceum aligazgatójaként szerzett sok elismerést, Baka Károly hosszú ideig volt rajoni főtanfelügyelő, majd iskolaigazgatóként vonult nyugdíjba, Bács Ernő a 2-es és a szemerjai iskolának, Csorja Mária a szövetkezeti középiskolának, Jáni Ferenc az építészetinek volt hosszú ideig a vezetője. A jogászok közül kiemelkedett Blénessy Vilmos főügyész, Aczél Sándor ügyvéd, Bauer Gusztáv bíró. Nagy szerepe volt a megye népszerűsítésében Flóra Gábornak, a központi magyar napilap itteni tudósítójának. A sepsiszentgyörgyi levéltár létrehozásában, megerősítésében Csia Ernő is fontos szerepet játszott. Benedek Gyula nemcsak rangos énekese volt a településnek, hanem ismert nótaszerző is. Bondor János talán az első sepsiszentgyörgyi színművész volt, aki játékfilmben játszott. Elkerülte a figyelmet a kilyéni Ferencz József, aki hosszú ideig unitárius püspök volt. Bákai Balázs a színház gazdasági igazgatójaként évtizedekig vállalta ezt a rendkívül sok bajjal járó munkakört. A könyvben szereplő személyiségek munkásságát tekintve, úgy vélem, nem lehet eltekinteni néhány olyan embernek az említésétől, aki közvetlenül a megyésítés után és később is meghatározó szereplője volt a város és a megye közéletének: Ioan Hancheş, Harmathi Albert, Ioan Dragoş, Hegyi Zoltán, Beke Lajos, Bodor Márton. Bizonyára vannak még többen is… Kiigazításként: Bodor Miklós óvónőképzői, tanítóképezdei igazgató nem Bözödön, hanem Bögözben született. Bíró Iván Géza képzőművész halálának pontos idejéről és helyéről felvilágosítást lehetett volna kérni a Sepsiszentgyörgyön lakó testvéröccsétől. Végezetül: a könyv igazi férfimunka eredménye! Várjuk a következő kötetet! Dr. Péter Sándor Sepsiszentgyörgy személyiségei – Életrajzok, életutak I. kötet A-J /Sepsiszentgyörgy Kiadó, Sepsiszentgyörgy/ Írta és szerkesztette Demeter Lajos Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. szeptember 19.Biztos, hogy különbözünk Skóciától (Vita a sepsiszentgyörgyi tanácsban)Egy szűk körű megemlékezéstől a skóciai népszavazásig terjedt a sepsiszentgyörgyi tanácsban tegnap kitört vita. Bár Antal Árpád polgármester mindjárt az elején leszögezte, hogy az ülést nem az Egyesült Királyság esetleges szétszakadása, hanem a tanácstagok jövő heti elfoglaltsága miatt tűzték ki egy héttel hamarabb a szokásosnál, a téma az utolsó napirendi pontnál, a különféléknél mégis előkerült. A benyújtott határozattervezetek mindvégig olajozottan folyó megszavazása után az egyéni hozzászólásokra került sor, ezek között is utolsónak kért szót az ülést vezető Mădălin Guruianu liberális politikus. Szóvá tette, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) az önkormányzat tulajdonában levő Míves Házban szervezett egy megemlékezést 1940. szeptember 13-áról, a magyar hadsereg sepsiszentgyörgyi bevonulásáról, és ezt ő nem tartja helyesnek, mert a szélsőségesek – a Jobbik és az Új Jobboldal is – éppen elég kárt okoztak már Erdélyben. Antal Árpád válaszában leszögezte, hogy ő maga nem volt ott, és nem tudja, hogy pontosan mi történt, de ha nem fordult elő rendbontás vagy mások sértegetése, egy valóságos történelmi esemény kapcsán tartott rendezvény még nem lehet gond, akkor sem, ha egy radikálisabb csoport kezdeményezi. Vannak, akik a magyarok 1940-ben történt bevonulását ünneplik, mások az 1944-ben bekövetkezett román „felszabadítást”, ez van, a huszadik század zaklatott volt. Rendbontásra nem került sor – ismerte el Guruianu –, és az is kiderült, hogy a helyiséget egy magánszemély bérelte ki, az épületet gondozó Guzsalyas Alapítvány pedig nem tudta, mire készülnek, de a december elsejei ünnepségen ugyanezek a fiatalok kiabálták, hogy Székelyföld nem Románia!, ezért kellene elhatárolódni tőlük, ahogy más szélsőségesektől is: ilyen hangulatkeltésre semmi szükség. Jól tudjuk, hogy Székelyföld Ro-mánia része, ez az RMDSZ tegnap bemutatott autonómiatervezetének címében is szerepel – felelte erre Antal Árpád. Ő maga mindig elhatárolódott a szélsőségesektől, emlékeztetett, de arra is felhívta a figyelmet, hogy a HVIM tagjai háromszéki, helybeli fiatalok, akik nem járnak Craiovára tüntetni, az Új Jobboldal azonban más megyékből jön ide feszültséget szítani, ami azért nagy különbség. Szerencse, hogy itt nincsenek olyan románok – vágott vissza Guruianu, és ekkor hozakodott elő Antal Árpád a skóciai népszavazással. Szerinte ma ez a legfontosabb, Európa jövőjét is befolyásoló kérdés, amelynek nem is annyira a kimenetele érdekes számára (ő maga az unionistáknak szurkol, nem a függetlenségieknek), hanem maga az a tény, hogy egy civilizált és demokratikus országban erről a kérdésről népszavazást lehet tartani, és a Nagy-Britannia lakosságának mindössze nyolc százalékát kitevő skótok dönthetnek saját sorsukról, a még közös állam és miniszterelnök pedig nem próbálja őket adminisztratív vagy jogi úton, törvényekkel, prefektusi beavatkozásokkal, kormányfői látogatásokkal, többségi szavazással megakadályozni ebben, hanem érvekkel iparkodik meggyőzni a skótokat arról, hogy miért lenne jobb, ha nem válnának le. Ez a különbség az angol és a román demokrácia között: nálunk nemhogy szavazni, beszélni sem igen lehet még a székelyföldi fejlesztési régióról sem, pedig hol van ez még az autonómiától is. Ez a fő kérdés tehát, és a skóciai eredménytől függetlenül megkerülhetetlen lesz Európában: hogy megengedik-e a népeknek az önrendelkezést? Erről, illetve az RMDSZ autonómiatervezetéről a választások után kész tárgyalni Mădălin Guruianu, a kampányidőszakot ugyanis nem tartja megfelelőnek. Addig is felajánlotta az RMDSZ-nek, hogy lépjen ki a kormányból, ha annyira elégedetlen a prefektussal és a kormányfővel. Várjuk a jobboldalnak a magyar közösségi jogokra vonatkozó ajánlatát – felelte Antal Árpád, hangsúlyozva: az autonómiatervezet nem a kormányé. A végszót Incze Sándor mondta ki: meg kell értenünk, hogy egymásra vagyunk utalva, és csak úgy tudunk együtt élni, ha megbecsüljük a másikat. Demeter J. Ildikó, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. október 10.Támadás az iskolák kétnyelvűsége ellen – Újabb feszültség SepsiszentgyörgyönVáratlan bejelentést tett a sepsiszentgyörgyi tanács tegnapi, rendkívüli ülésén Antal Árpád polgármester: Rodica Pârvan SZDP-s tanácstag a prefektúrához és az önkormányzathoz intézett levelében kifogást emelt a városi alárendeltségben levő tanintézmények új feliratai ellen, és emiatt az iskolaigazgatókat perrel fenyegetik. A polgármester elmondta: kétnyelvű táblákat készíttettek, amelyeken a kormányhatározattal jóváhagyott városcímer mellett kizárólag az iskola neve szerepel román és magyar nyelven, illetve néhány esetben – például a Mihai Viteazul Főgimnáziumnál – az iskola logója is, ha van neki ilyen. A táblák megrendelésekor szigorúan törvény szerint jártak el, ő maga nem is érti, miért nem lehet a Constantin Brâncuşi Szakközépiskolára (ennek igazgatója a magyarellenességéről híres Pârvan asszony, aki a tegnapi ülésen nem jelent meg) magyar szöveget kifüggeszteni, mikor a Székely Mikó kollégium falán van román felirat. Szerinte egy normális országban – tudjuk, hogy a miénk nem az – sem a prefektus, sem más nem akadályozhatja meg a kétnyelvű táblák elhelyezését. A felvetésre elsőként Mădălin Guruianu liberális képviselő helyeselt: szerinte ez jóérzés és kölcsönös tisztelet dolga, hiszen magyar anyanyelvű gyermekek is tanulnak mindkét román középiskolában, ráadásul törvényes szabályozás is létezik az amúgy „természetes” kétnyelvű feliratozásra. A törvény az iskolanévtáblákról azt írja, hogy ezeknek csak az iskola nevét vagy számát kell tartalmazniuk, semmi mást – közölte Sztakics Éva alpolgármester, majd felolvasta a prefektus válaszlevelét. Ezt a megyei tanfelügyelőség küldte szét az iskolaigazgatóknak, és az áll benne, hogy az új táblákról „eltávolították” a Románia feliratot, az ország címerét, és a (román) nemzeti színeket. Az utolsó bekezdésben felszólítják az iskolaigazgatókat, hogy függesszék fel a táblák kihelyezését az épületekre, mert így elejét vehetik az esetleges későbbi pereknek. Sztakics Éva leszögezte: a táblákra érvényes építkezési engedélye van a polgármesteri hivatalnak, ezeket fel fogják tenni, és elutasítják az iskolaigazgatók riogatását is. – Sem a táblákat, sem a feljelentést nem láttam, csak a prefektus levelét, amely felszólítja a helyi tanácsot a táblák törvényességének felülvizsgálatára; bár azt is sérelmezik, hogy ezeket a helyi tanács jóváhagyása nélkül, mindössze egy építkezési engedéllyel, alpolgármesteri utasításra kezdték felszerelni, valószínűleg arról van szó, hogy a román felirat legyen felül – közölte megkeresésünkre Keresztély Irma megyei főtanfelügyelő, aki a prefektusi figyelmeztetést továbbította az iskolákhoz. Hozzátette: tudomása szerint 1989 után egyetlen tanügyminiszter sem adott ki olyan rendeletet, amely az iskolanévtáblák tartalmát, méretét, formáját előírta vagy szabályozta volna, ezért ő maga a minisztérium jogi osztályától kér felvilágosítást ebben az ügyben. Ilyen szabályozás híján a főtanfelügyelő szerint a helyi közigazgatási törvényt kell alkalmazni. A tanácsülésen a kedden már végleges bírósági ítélettel törvénytelennek minősített városzászlóról is szó volt, Antal Árpád polgármester beszámolt a (lapunkban már ismertetett) perről és arról az elhatározásáról, hogy Strasbourgban fellebbezik meg a magyar közösséget diszkrimináló döntést. Mădălin Guruianu emlékeztetett, hogy a zászlót ő maga is megszavazta, és sok helybeli román is az önkormányzat oldalán csatlakozott a perhez, Incze Sándor nyugalmazott református esperes pedig arra figyelmeztetett, hogy ebben az országban „szent kötelességünk” egymást megérteni, hiszen mindkét nemzet egyre fogy, és azoké a jövő, akik szaporodnak. Demeter J. Ildikó Háromszék Erdély.ma 2014. október 27.Szent Vendel MagyarkanizsánNem azért mentünk Sepsiszentgyörgy Municípium Tanácsának költségén Szerbiába, Magyarkanizsa községbe, hogy megnézzük, mit is keresett a tavaly odalenn, az autonóm területen a mi polgármesterünk, Antal Árpád. Meghívták őt is, nem jöhetett, négyünket küldött a tanács a déli meghívásra. Az ott töltött három nap alatt azonban megtudtuk többek között azt is, hogy polgármesterünk a magyarkanizsai katolikus egyháznak ígért és adott segítséget a templom színes vitrázsának befejezéséhez. Színes üvegmozaikról van szó, mely Szent Vendelt ábrázolja a templom ablakán, ragyogón, a szerzetest, a juhászok védőszentjét. Érzelemdús, emelkedett prédikáción is köszönetet mondott a plébános úr, majd megszentelte az új vitrázst. Küldött társunk, Incze Sándor nyugalmazott esperes mintegy ötven gyereket számlált össze a hálaadó gyülekezetben az elmúlt vasárnap, és – amint azt beszédében szóvá is tette – ez az aligha jelképes ötven gyerek mintegy záloga is egyben a szerbiai magyar kisebbség megmaradásának. Magyarkanizsa és a hozzá tartozó tizenkét falu túlnyomórészt magyar lakosok szülőföldje. Csak egy szerb többségű falu van ott, a magyar autonóm területen. Nem politizálni mentünk oda-vissza 1300 kilométert, inkább ismerkedni, ünnepelni vajdasági magyar testvéreinkkel a falunapon; ám – ahogy azt többször leírtam, illetve elmagyaráztam – kisebbségben az is politika, ha egy magyar kisgyerek megszületik. Őrizkedjünk az egykerendszertől, mert az egykével ez a mi népünk búcsút is mondhat Székelyföldnek. A vajdaságiak megfogalmazták a kérdést, s egyben a fő gondot: mit tehetünk? Öljük egymást? Bajunk az, hogy a nép eljár, elment pénzkeresetre. Ottlétünkkor szentelték-avatták Szent Vendel gyönyörű szobrát is. Mert ahol a pásztor földbe szúrja a botját, ott van a világ közepe… Részt vettünk a község tanácsának ünnepi ülésén, díjátadáson. A belenyugvást nem kellene átvennünk tőlük, a román hatalom figyelmét azonban fölhívjuk emitt a türelemre, ami egyáltalán nem jellemző a gőgre, gyűlöletre alapozó kormányokra… Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2014. november 13.Válasszuk az erdélyiséget! – Erdélyi személyiségek felhívása – ALÁÍRHATÓ!A romániai államfőválasztás második fordulója történelmi súlyú választás elé állította Romániát. Soha ilyen élesen nem osztotta meg ezt az országot az a kulturális határ, amely Közép-Európát választja el a Balkántól, soha ilyen élesen nem volt látható, hogy két eltér perspektíva, munkamorál és jövőtervezési szellem él itt egymás mellett, a Kárpátok két oldalán. Az egyik oldalon Victor Ponta, a holnapot felél jelen képviselője, a zsákmánypolitikát fenntartó fanarióta kormányzás továbbvivje áll. A másik oldalon pedig Klaus Johannis, az erdélyi reménykedés képviselője, azé a reményé, hogy Erdély hatására ez az ország talán még lehet az, ami eddig nem volt: szótartó becsületes munkára és a teljesítmény elismerésére épül, erkölcsös társadalom. Mit tehetnek az erdélyi magyarok? Úgy gondoljuk, két lehetőséges döntés van! Lehet annak alapján dönteni, hogy az egyik jelölt, Victor Ponta rég elvesztette szavahihetőségét a szemünkben, a másik pedig, Klaus Johannis, erdélyi szász – kisebbségi – mivolta ellenére sem ígért semmit, sőt, nem ért egyet Székelyföld autonómiájával, következésképpen nincs jó választás, nem érdemes szavazni. Ez a döntés azonban lemondás arról, hogy alakítsunk valamit a sorsunkon, ez a döntés a reményvesztett várakozásé, hogy majd – valamikor – csak elbukkan egy jelölt a román nemzetállam ködéből, aki tétlenségünk dacára megfelel várakozásainknak. És lehet annak alapján dönteni, hogy a mostani helyzet túlmutat azon, amit Klaus Johannis jelenleg képviselő: azt rajzolja ki, hogy létrejöhet – 1920 óta először – egy olyan összerdélyi szolidaritás, amelyre talán teljesen új politikai épület húzható fel. Lassan ugyan, aprómunkával, de nem esélytelenül! Mi ezt a reményt támogatjuk! Szakítani kell azzal a Romániával, amelyben a választások a pillanatnyi ígéretekről szólnak, amelyben a politikusok a lakosság túlélési reményeiből építik fel saját megélhetésüket. Szakítani kell azzal a romániai kisebbségpolitikával, amely a jogokat engedményként fogja fel, és amely a visszavonható engedmények fölötti alkudozással tartja ellenőrzése alatt a magyarság politikai képviseletét. Most Erdély felemelkedése került az előtérbe, ami esély és remény számunkra. Csak annyit kell tennünk érte, hogy vasárnap szavazzunk rá! Válasszuk az erdélyiséget a balkanizálódás ellenében! Farkas Árpád költő, Gazda József író, műkritikus, Izsák Balázs SZNT elnök, Kovács István az unitárius egyház közügyigazgatója, Kosztándi Jenő festőművész, Farcádi Botond újságíró, főszerkesztő, Incze Sándor nyugalmazott esperes, Vetró András szobrászművész, Damokos Csaba dizájner, Ferenczes István költő, Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár, Bereczki Kinga CIVEK elnök, Jánó Mihály művészettörténész, Beder Tibor a Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöke, Ötvös József református esperes, dr. Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár, Nagy László az unitárius egyház püspökhelyettese, Kolumbán Gábor, dr. Máthé Dénes egyetemi tanár, Toró Attila a sepsiszentgyorgy.info szerkesztője, dr. Nemes Tibor családorvos, László János vállalkozó, dr. Antal Álmos kórházigazgató, Dr. Széman Péter az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, Bíró Béla újságíró, a Sapientia EMTE professzora. Az aláírók névsorához itt lehet csatlakozni: https://erdely.ma/alairas.php?al_id=20 Erdély.ma 2014. december 2.A lehetőségek számbavételeKerekasztal-beszélgetés a MOGYE jövőjéről A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen kialakul patthelyzet megoldására kerestek választ azon a kerekasztal- beszélgetésen, amelyet a MOGYE-n folyó tudományos munka helyzetének elemzésére és fejlesztési lehetőségeinek a felmérésére szervezett dr. Benedek Imre klinikavezető egyetemi tanár és csapata. A Kultúrpalota kistermében megtartott tanácskozáson nem vettek részt a magyar tagozat megválasztott vezetői és az egyetem vezetőségében korábban tisztséget betöltő képviselői. Mint ismeretes, az elmúlt egyetemi évben azért mondtak le tisztségükről, mivel a román többségű szenátus ellenkezése miatt sem az érvényben levő törvényes előírásokat, sem az önálló magyar főtanszékek létrehozására a kormányfő jelenlétében megkötött szerződést nem sikerült életbe ültetni. A magyarországi meghívottak közül prof dr. Miseta Attila, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának dékánja és prof. dr. Kellermayer Miklós, a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karának dékánhelyettese jött el Marosvásárhelyre. A törvény megvan, de előírásainak végrehajtását nem tudjuk elérni… Egyszerű kivonulással nem lehet megoldani a problémákat, fel kell vállalni bizonyos dolgokat – fejtette ki véleményét Benedek István professzor. A magyar oktatás nehéz helyzetén változtatni kell. Felelősséggel tartozunk közösségünknek a MOGYE jelentette szimbólum megmaradásáért – hangsúlyozta Benedek Imre professzor, aki nem követte kollégái példáját, és maradt a szenátusban, majd beválasztották a doktori iskola vezetőtanácsába. Saját előrehaladása kapcsán kifejtette, hogy egész életében a nemekkel kellett megküzdenie, mégis sikerült legyőznie az akadályokat. A megbeszélésen rövid áttekintés hangzott el a magyar tagozat 1989 utáni történetéről, majd arról, hogy 2011–14 között a sikeresen felvételiző magyar hallgatók számaránya 40,84 százalékról 25,50 százalékra csökkent, egyrészt azért, mert olyan új szakok jelentek meg, amelyeken nincs magyar nyelvű oktatás, másrészt az önköltséges helyekre a jobb eredményt elért román hallgatók jutottak be. Azt is számba vették, hogy az ország román tannyelvű orvosi egyetemeire 102 magyar hallgatóból 50 felvételizett sikeresen. A felvetésre a későbbiekben József Éva, a Bolyai Farkas iskola biológiatanára válaszolt. A MOGYE-ra kétszer annyi román diák felvételizett, mint magyar, természetes, hogy többen értek el jó eredményt. A marosvásárhelyi egyetem pedig azért vonzza a román hallgatókat, mivel csak egy tantárgyból kell vizsgázni, az ország többi orvosi egyetemén pedig kettőből. Másrészt a felvételi teszt a magolós diákoknak kedvez, s nem azoknak, akiket gondolkodásra tanítanak. A felvetésre, hogy csökken a magyar felvételizők száma, a tanárnő a sikeres életpályamodell szükségességére hívta fel a figyelmet, ami a végzés utáni elhelyezkedési lehetőségekről szól. A beszámoló az oktatók, a doktorátusvezető professzorok számát is érintette, majd elhangzott: mennyire fontos lenne, hogy a diákok, tanárok az előrehaladásukhoz szükséges kutatási lehetőségek terén segítséget kapjanak a magyarországi egyetemektől. Különösen a klinikai tantárgyakból, mivel "kő-baltával nem lehet nagy dolgokat megvalósítani" – fogalmazott Incze Sándor belgyógyász professzor. A kiépített, intézményesített kapcsolat szükségességét hangsúlyozta dr. Fekete László bőrgyógyász adjunktus is. A gyakorlati lehetőségek hiányáról szólt dr. Kun Imre endokrinológus professzor, aki pozitív példát említett az eredményes együttműködésről is. "Iszapbirkózás helyett tudományos téren kell felvenni a harcot", s támogatni kell a diákokat, akik dolgozni akarnak – mondta dr. Mártha Orsolya előadótanár. Fazakas Zita előadótanár úgy érzi, hogy van megoldás az előrelépéshez. A biokémia katedrán nagyon jó a hangulat, együtt tudnak működni a kollégákkal, és készen állnak a magyar vonal indítására – mondta. A fő cél, az önálló magyar főtanszékek létrehozása érdekében az ideiglenes kompromisszumokat is érdemes vállalni – hangsúlyozta saját egyetemalapító tapasztalatai alapján dr. Hollanda Dénes professzor. A meghívásra örömmel jön el, és erejéhez mérten továbbra is számíthatnak a segítségére – szólt hozzá prof dr. Miseta Attila, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának dékánja, aki hét éve intenzív kapcsolatot ápol a vásárhelyi egyetemmel, és kollégái is hasonlóan gondolkodva jöttek el előadásokat, továbbképzést tartani Marosvásárhelyre. Ha a kapcsolatépítés akadálya a pénz, a technikai feltételek hiánya, eredményesen fogunk tudni együttműködni mind a rezidens, mind a doktori képzés terén – ígérte a vendég, aki minden nehéz helyzetben személyesen is kiállt a MOGYE ügye mellett. Mi, magyarok, egymás számára vagyunk a legnagyobb stresszfaktor – utalt kellemetlen tapasztalataira is a vendég, aki szerint jobb nem egészen jó döntést hozni, mint egy helyben topogni. "Van, amit önök helyett nem tudunk megoldani", mint például a népességfogyás vagy a tanári testületben levő ellentétek, de a képzésben segítő kezet tudnak nyújtani, mondta Kellermayer Miklós professzor, a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karának a graduális képzésért felelős dékánhelyettese. Beszámolt az egyetem történetéről, az ott folyó oktatásról és kutatásról, a kiválósági programokról és a MOGYE-val kialakított diák- és oktatócsere történetéről, aminek a folytatását ígérte. A pécsi diákság egy emberként szeretne segíteni – fogalmazott Wilczek Krisztián kollégái nevében. A MOGYE-nak a diákság körében való népszerűsítése kapcsán József Éva tanárnő és Tamási Zsolt, a katolikus főgimnázium igazgatója az egyetem és az iskolák közötti élő kapcsolat fontosságát hangsúlyozta. A kerekasztal-beszélgetés végén dr. Benedek Imre professzor a VI. Sz. Belgyógyászati Tanszék által a kutatás terén elért kiváló eredményekről számolt be, majd a zárónyilatkozat vitája következett. (bodolai) Népújság (Marosvásárhely) 2014. december 22.Felfüggesztették a himnuszéneklést SepsiszentgyörgyönMintegy ötszáz sepsiszentgyörgyi gyűlt össze szombat délben a Magyar Polgári Párt hívására, hogy a tiltakozássorozat hatodik napján, ezúttal az Erzsébet parkban felhúzott székely lobogó alatt elénekelje a magyar himnuszt. A csendes, civilizált rendezvénytől ez alkalommal távol maradtak az RMDSZ helyi vezetői. A kezdeményezők bejelentették, az ünnepre való tekintettel, és hogy bizalmat előlegezzenek az új prefektusnak, egyelőre felfüggesztik a további megmozdulásokat. Háromszor csendült fel a magyar himnusz, a nemzeti ima az Erzsébet parkban szombat délben. A tiltakozást, mint eddig is, lelkészi áldás és felszólalások egészítették ki. Incze Sándor nyugalmazott református esperes a karácsonyi levelek mintájára a Szentírásból idézett. Pál apostolnak a thesszalonikaiakhoz írt levele első részének verseire hivatkozva hálát adott Istennek, hogy megtartotta e közösség tagjait, hogy a hitnek, kitartásnak híre és áldása van. Incze Sándor örömmel nyugtázta, hogy egy ügyben, édes anyanyelvünk védelmében összetartunk szeretetben. Ennek megtartása mindannyiunk kötelessége, ahogy annak tudatosítása is, hogy csak azért, mert kevesebben vagyunk, nem kell hallgatnunk, ki kell mondanunk: kisebbség vagy többség, egyet akarunk, ebben az országban építkezni, együtt dolgozni, szeretni. Zárásként Incze Sándor Antal Árpád polgármestert méltatta, elmondva: bizalommal és örömmel nézhetünk fel, hiszen városvezetőnknek köszönhető, hogy minden becsületes ember jól érzi magát ebben a városban, csak a gonosz vak, sötét erői nem. A taps ez alkalommal sem maradt el. A lelkészi üzenetet követően Bálint József, az MPP sepsiszentgyörgyi elnöke az elmúlt hat nap történéseit idézte fel, illetve az előzményeket, a hatalom által Mikulás-ajándékként kiszabott bírságot, a vonatkozó jegyzőkönyv felnagyított változata pedig végig ott díszelgett a háttérben. Bálint szerint az elmúlt napok bebizonyították, a békesség a legjárhatóbb és legemberségesebb út, viszont figyelmeztetnünk kellett a bukaresti hatalmat: nem tűrhetjük nemzeti imánk bántását. Remélhető, hogy a pár nap alatt pár százról többezres tömeggé gyarapodó himnuszéneklő tiltakozás elegendő figyelmeztetés. A polgári alakulat politikusának felkérésére a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM), illetve az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) képviselői szólaltak fel. Tóth Bálint, a HVIM szóvivője, valamint Bedő Zoltán, az EMNP megyei ügyvezető elnöke is a bukaresti hatalom a székelység ellen indított hadjáratára hívta fel a figyelmet, előbbi a megtűrt állapotba kényszerített őshonos székelység jogaiért való kiállását – ideértve az autonómiát –, míg utóbbi a gyarmatosítók, élősködők indította magyarellenes hadjárat elleni fellépés fontosságát járta körül. Nemzeti imánk harmadszori felhangzása előtt Bálint József bejelentette, az ünnepre való tekintettel, illetve, hogy az új prefektusnak bizalmat előlegezzenek, egyelőre felfüggesztik a himnuszéneklést. A politikus ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy a tiltakozók számának hógolyószerű növekedése intés a bukaresti hatalom számára, a következő hólabda akár lavinát is indíthat. Nagy D. István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. február 2.Átvette a sepsiszentgyörgyi önkormányzat a Székely Mikó Kollégium épületétVisszakerült a sepsiszentgyörgyi önkormányzathoz a Székely Mikó Kollégium. A helyi tanács soros ülésén megszavazta, hogy a jogerős bírósági döntés értelmében átveszik a Székely Mikó Kollégium épületét az Erdélyi Református Egyházkerülettől. Elkészítik az átadási jegyzőkönyvet az egyház és az önkormányzat vezetői, majd a telekkönyvben is a város nevére kerül az ingatlan. Tiltakozásképpen Incze Sándor nyugalmazott református esperes szavazott a határozat ellen, Antal Árpád polgármester pedig furának nevezte a Ploiesti táblabíróság döntését. A polgármester a Marosvásárhelyi Rádió érdeklődésére elmondta, eddig sem fizettek bért az iskoláért az egyháznak, hiszen annak ellenértékeként uniós pályázatok révén felújították az udvart, sport- és konferenciatermet építettek. A számvevőszék folyamatosan magyarázatokat követelt a városvezetéstől a beruházások miatt. Antal Árpád ugyanakkor elmondta, a következő uniós pályázati ciklusban a három iskola, a Székely Mikó Kollégium, a Mikes kelemen Líceum és a Mihai Viteazul Gimnázium műemlék-épületeinek teljes felújítására pályáznak. Mint ismeretes a 2002-ben az egyháznak visszajuttatott Székely Mikó Kollégium épületét hosszas pereskedés után, tavaly visszaállamosították, a visszaszolgáltató bizottság tagjait, Markó Attilát, Marosán Tamást és Silviu Climet felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Az egyház a Strasbourgi emberjogi bírósághoz fordul jogorvoslatért. Kovács Zsolt marosvasarhelyiradio.ro Erdély.ma 2015. március 16.Egyed Ákos: A történeti tudatot gondozni kellHáromszék szabadságharca 1848–1849-ben címmel tartott előadást Egyed Ákos történész, akadémikus a Magyar Erdélyért Egyesület által szervezett rendezvényen a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében március 15-e előestéjén, majd Csáki Árpád sepsiszentgyörgyi történész bemutatta Egyed Ákos legutóbbi könyveit. Egyed Ákos március 15-e jelentőségével kezdte előadását. Elmondta, a modern polgári magyar nemzet születésnapja is a dátum, mikor a 12 ponttal, majd a pozsonyi országgyűlés határozataival rendszerváltás indult el Magyarországon. A pest-budai eseményeket követően az ország más városaiban, Erdélyben, Székelyföldön is kihirdették a 12 pontot, felolvasták Petőfi Nemzeti dalát, de mindenhol megtoldották helyi követelésekkel. Kolozsváron kérték Erdély országgyűlésének összehívását, hogy az is fogadja el a törvényeket, elsősorban a Magyarországgal való egyesülést. Ez május 29-én megtörtént. A negyedik törvénycikkely kimondta a jobbágyfelszabadítást. Az előadó hangsúlyozta, Háromszéken már ezt megelőzően, április 30-án Alsócsernátonban kimondták, nem kell többet robotolni, igaz, ez nem volt törvényerejű határozat. Az Agyagfalvára összehívott székely nemzeti gyűlésen kihirdették: Székelyföld minden lakója egyenlő. Egyed Ákos ismertette a háromszéki ellenállás, a Kiskomité szerepét, Gábor Áron fellépését. Újonnan feltárt dokumentumokkal is szolgált a háromszéki önvédelmi harc megszervezéséről. Végezetül leszögezte, a történeti tudatot gondozni kell, tisztán tartani. Incze Sándor nyugalmazott református lelkipásztor, volt esperes hiányolta az ifjak jelenlétét a teremből. Hangoztatta, Egyed Ákost addig kell hallgatni, amíg él. Csáki Árpád Egyed Ákos három könyvéről beszélt: az előadás kapcsán a Charta Kiadónál megjelent, Háromszék 1848–1849-ben. Forradalom, szabadságharc címűről, melynek immár harmadik bővített kiadása látott napvilágot, továbbá két újabb kötetéről: Bodos, egy szabad székely falu története (2012, Háromszék Vármegye Kiadó–Tortoma Kiadó) és a A székelyek rövid, képes története (2014, Tortoma Kiadó). Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. március 24.Kelemen Kálmán az RMKDM régi-új elnökeA kereszténydemokrata értékek vállalása történelmi szükséglet, mert ezekről bebizonyosodott, hogy érdemes a politika alapjává tenni. Az RMKDM programjának középpontjában az ember egyedisége és megismételhetetlensége, becsületének megőrzése áll, amely jelentős kihívás egy olyan társadalomban, amelynek értékei felhígultak – jelentette ki a mozgalom múlt heti brassói tisztújító kongresszusán Kelemen Kálmán, akit újabb mandátummal bízott meg a testület. 25 év méltóság, becsület és hűség a közjó szolgálatában A Redut Kulturális Központban magtartott kongresszuson, amely a román, magyar és székely himnusszal, illetve dr. Darvas-Kozma József pápai káplán és Incze Sándor nyugalmazott református lelkész közös imájával kezdődött, jelen volt és beszédet mondott Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Bíró Zsolt, az MPP elnöke, George Scripcaru, Brassó polgármestere, Claudiu Coman, a Brassó Megyei Tanács megbízott elnöke, Römer-Ambrus Sándor-Mihály alprefektus. A kongresszust házigazdaként Kovács Attila, a Brassó megyei RMDSZ elnöke köszöntötte, Marius Obreja szenátor Alina Ghiorghiu és Vasile Blaga üdvözletét tolmácsolta. A tanácskozáson felolvasták Joseph Daul, az Európai Néppárt elnökének üzenetét, amelyben üdvözölte a kongresszus munkálatait, és a mozgalom eddigi eredményeit méltatta. Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese levelében támogatásáról biztosította a kereszténydemokrata elvek híveit, és az európai demokrácia jövőjének zálogaként emlegette a keresztény értékeket. Jelen volt még Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára, Vincze Lóránt, a FUEN alelnöke, Fejér László, Moldován József, Erdélyi-Dolóczki István parlamenti képviselők, Szente László, az RMDSZ Brassó városi elnöke, az RMDSZ önkormányzati képviselői és polgármesterei. A kongresszuson Wilfried Martens-emlékplakettet nyújtottak át olyan személyiségeknek, akik a mozgalom partnerei voltak az elmúlt időszakban. A legbiztosabb, amire támaszkodni lehet, a keresztény értékek Kérdésünkre Kelemen Hunor hangsúlyozta: – Az RMKDM egyidős az RMDSZ-szel, a partnerség is 25 éves. A hazai magyar közéletben már a kezdetektől azokat az értékeket vállalta fel, amelyek Európát évszázadok alatt azzá tették, ami ma. Mert az európai kultúrát, civilizációt keresztény hagyományok nélkül el sem tudnánk képzelni. Ezek azok az értékek, amelyek világítótoronyként szolgáltak a morális és gazdasági válságok idején is, és amelyekhez együtt tettük hozzá idehaza a magyar közösség szolgálatát. Az, hogy a szövetség 25 évet megért, azoknak a hűséges embereknek köszönhető, akik kitartottak a szövetség és a kereszténydemokrata értékrend mellett. A választás már a ’90-es évek elején egyszerű volt: az RMDSZ jobbközép alakulat, amelynek vannak különböző platformjai, és amikor az európai politikai pártcsaládok között kellett választani, akkor is nagyon egyszerű volt a választás: a Kereszténydemokrata Unióban, majd az Európai Néppártban képviseljük az erdélyi magyar érdekeket. Azt hiszem, hogy most, amikor a térségben, de általában Európában sok helyen a különböző típusú válságokat élik meg a társadalmak, akkor a legbiztosabb, amire támaszkodni lehet: a keresztény értékek. Ilyen szempontból nagyon fontos az is, hogy erős kereszténydemokrata mozgalom legyen az erdélyi magyar társadalomban, meghatározó legyen akkor is, amikor közpolitikákról, akkor is, amikor társadalmi vagy akár morális értékekről beszélünk. Az RMDSZ ezt a partnerséget akarja erősíteni. Közös cselekvés csak párbeszéddel lehetséges Bíró Zsolt a Népújság kérdésére kijelentette: – Nagy örömömre szolgál, hogy meghívást kaptunk erre a kongresszusra. Azt gondolom, ez a normalitás, nemcsak azért, mert a Kereszténydemokrata Mozgalom, korábban Kereszténydemokrata Párt akár testvérpártjának is tekintheti a Magyar Polgári Pártot. Ha csak a teremben kifüggesztett jelszavakat nézzük – nemzet, haza, család –, mind olyanok, amelyek az MPP programjából is visszaköszönnek. De az is normalitás Erdélyben a magyar politikai szervezetek között, hogy egymás rendezvényeit megtiszteljük, egymást meghívjuk, és próbálunk közös ügyekben közös hangot találni. És hogyan találjuk meg a közös cselekvés lehetőségét, ha nem tartunk fenn párbeszédet egymással? Végig kell gondolni bizonyos dolgokat, mérleget kell készíteni, és vannak dolgok, amiket újra kell gondolni, újra kell tervezni a következő 25 évre, a felelős politika jegyében meg kell találni azokat a válaszokat, amelyekre a közösségnek szüksége van. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2016. március 4.Halványodó emlékezetEgy tucat emlékező gyűlt össze tegnap a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban a kommunizmus áldozatainak kopjafájánál, hogy koszorúzva, gyertyákat gyújtva idén is leróják kegyeletüket a pontosan 67 évvel ezelőtt az akkori hatalom által ki- és áttelepítettek emléke előtt. A megemlékezést a dálnoki Beczásy Tánya szervezte, aki maga is elszenvedője volt az akkori eseményeknek, de Szotyorból, Uzonból, valamint Sepsiszentgyörgyről is érkeztek. Beczásy Tánya szerint, noha évről évre kevesebben gyűlnek össze, úgy érzik, szükség van ezekre az eseményekre, hiszen ők az utolsók, akik még fel tudják idézni, mit jelentett 1949. március 3-a, hiszen átélték az akkori terrort és borzalmakat. Manapság már egyre kevesebben ismerik, pontosan mi is történt 67 évvel ezelőtt, és mintha nem is szívesen beszélnének arról a korszakról. Incze Sándor nyugalmazott református esperes – akinek érmelléki rokonai szintén átélték a meghurcoltatást, áttelepítést – szerinte„egy igazán sötét korszakról” lehet beszélni, a ma emberének fogalma sem lehet, mit jelentett, amikor az éjszaka közepén a milícia kiver az ágyadból, majd akaratod ellenére menned kell, istállóban, disznópajtában, viskókban élned, egyszerűen azért, mert a rendszer úgy gondolja, osztályellenség vagy. Éppen ezért fontos nem csak emlékezni, de gyermekeinknek, unokáinknak elmesélni az akkor történteket, hiszen lassan, de biztosan feledésbe merül minden. Az emlékezők az Úr imádságával, a Miatyánkkal zárták a megemlékezést. Hatvanhét évvel ezelőtt a 87. számú törvény megjelenését követő nap hajnalán a román kommunista hatalom országszerte mintegy 3500–5000 földbirtokos családot hurcolt el kényszerlakhelyre. Erdélyben Marosvásárhelyt, Sepsiszentgyörgyöt, Nagyenyedet, Gyulafehérvárt és Dévát jelölték ki számukra. A Háromszék megyei földbirtokosságot Sepsiszentgyörgyre, majd másfél év múlva Dobrudzsába hurcolták. Nagy D. István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 3.Felcsíki kórustalálkozó hétszáznál több részvevővelTöbb mint hétszáz kórustag vett részt a szombati, huszonkettedik alkalommal megszervezett felcsíki egyházi kórustalálkozón Csíkszentdomokoson. A részt vevő húsz kórus negyven egyházi kórúsművet mutatott be az összegyűlteknek. A zsúfolásig megtelt templomban közös szentmisével kezdődött a találkozó, ezt követően a jelen lévő húsz kórus sorra adta elő a két-két egyházi kórusművet. Felcsendült többek között Liszt Ferenc, Mozart és Bach egy-egy műve is. A kórustalálkozón énekelt Rákos–Göröcsfalva–Vacsárcsi egyházi kórusa Bíró Attila vezetésével, Csíkszereda kórusa Bakos Mihály Károly, Csíkszentmiklós kórusa Bors-Timár László, Hidegség kórusa Prezsmer Balázs Attila, a gyimesbükki kórus pedig Koncsag László irányításával. A taplocai kórust Péterfi András, a csíkszépvízit Incze Sándor, a csíkmadarasit Bálint Zsolt, a csíksomlyói kegytemplom kórusát Bíró János vezényelte. A gyimesközéplokiakat Balla László, a csíkszenttamásiakat Gábor Csaba, a csíkkarcfalviakat Bálint Zoltán, a csíkszentmihályi és ajnádi kórust Kercsó Zoltán vezette. A dánfalvi kórust Bálint István, a madéfalvit Bíró László, a balánbányait Sebestyén Mónika Éva, a delneit és csíkpálfalvit Antal Ildikó, a gyimesfelsőlokit Póra Attila, a csíkcsicsóit Gombos Csaba, a házigazda Csíkszentdomokos kórusát pedig Fórika Attila kántor, a rendezvény főszervezője vezette. „Jubileum számunkra a huszonkettedik felcsíki kórustalálkozó. Bár a jubileum szó kerek évfordulót takar, ennek ellenére, mivel 1995-ben Csíkszentdomokoson kezdődött az első kórustalálkozó, mi jubileumnak tartjuk” – fogalmazott a főszervező kántor. Megjegyezte, nagy lelkesedéssel és odaadással készültek a rendezvényre, ebben a község lakossága is nagy segítséget nyújtott. A rendezvény következő állomása Csíkszenttamás lesz – fűzte hozzá Fórika. Molnár Rajmond Székelyhon.ro 2016. április 19.Antal Árpád újra dolgozhat, és indul a választáson (Feloldották a tilalmat)Ilyen még nem volt Sepsiszentgyörgyön: okafogyottá vált egy rendkívüli tanácsülés, nem kellett szavazni az egyetlen napirendi pontról, mert visszavonták. Véletlenül alakult így, de Antal Árpád polgármester tegnap délben a sajtósok sora előtt vonult be a városháza tanácstermébe, hogy újra átvegye hivatalát, miután a korrupcióellenes ügyészség arról értesítette, hogy feloldotta a munkavégzésre vonatkozó tilalmat. Az ülést azért hívták össze, hogy Sztakics Éva alpolgármester ideiglenes városvezetői megbízását meghosszabbítsák, erre azonban nem került sor, csak néhány köszönő- és üdvözlőbeszéd hangzott el. A valóban rendkívüli ülést követő sajtótájékoztatón Antal Árpád köszönetet mondott munkatársainak, a városlakóknak, és bejelentette, hogy újra megpályázza a polgármesteri tisztséget. Azt is elmondta: továbbra is bírósági felügyelet alatt áll, az élet tehát nem lesz könnyebb a következő időszakban, hanem másképp lesz nehéz. Mindenki mosolygott, amikor az RMDSZ-frakcióvezető, Miklós Zoltán bejelentette, hogy a napirenden szereplő határozattervezetet visszavonják, a sepsiszentgyörgyiek imái meghallgatásra találtak, újra van választott polgármester. Sokkal jobb volt most bejönni, mint hatvan nappal ezelőtt elmenni – válaszolt Antal Árpád, aki elsősorban a munkatársainak mondott köszönetet, mert „ebben a két hónapban úgy élt tovább a város, hogy nem volt érezhető, nem vagyok az épületben”. Külön megköszönte Sztakics Éva alpolgármesternek a hozzáállását – „jó volt olvasni, hogy haladnak a dolgok” –, és a sepsiszentgyörgyieknek, hogy ebben a városban az élet tovább tud menni. Bebizonyosodott, hogy senki sem pótolhatatlan, és hogy az elmúlt években meghozott áldozatok nem voltak hiábavalóak – jelentette ki, és hozzátette: nagyon büszke „a csapatra, a munkatársakra, Sepsiszentgyörgyre és a sepsiszentgyörgyiekre”. Az épp hiányzó román tanácstagoknak is megköszönte, hogy kiálltak mellette, és elmondta, hogy a város sok román polgára is kifejezte támogatását, ami azt jelzi, hogy megerősödött a kapcsolat a magyar és a román közösség között, és „már ez is megérte”. Végül így összegzett: erősebbek lettünk, bölcsebbek, fel a fejjel, megyünk előre; még jobban kell dolgoznunk, mert nagy a várakozás. A tanácstagok részéről – a taps elültével – elsőként Incze Sándor nyugalmazott református lelkipásztor, volt esperes kért szót, és általános derűt keltett. Annyi Szent György-napot megértünk már, és ez valódi örömünnep, mert látunk ebben az országban is világosságot, ha nem is mindenki. Keletről jön a fény, és Bukarestben is világosodnak – vélekedett, majd így folytatta: minden embert a munkája minősít, és nem mindenki helyettesíthető, mert a talentumokat nem egyformán mérik. Látszik a városon Antal Árpád munkája, bár amikor indult, nem gondoltuk, hogy ez lesz belőle. Végül felajánlotta segítségét: „öreg vagyok, de megfogom a kardot is, ha kell” – ígérte. „Nagyon nehéz volt Antal Árpád nélkül dolgozni, hiszen ő mutatta mindig az utat. Próbáltunk úgy eljárni, ahogy gondoltuk, hogy ő tenné, de voltak nehéz pillanatok, kétszer is, amikor emberek omlottak össze. Lelki trauma volt mindenkinek az eltiltása, és határtalan az örömünk, hogy visszajöhetett, miután hatvan napig nem is beszélhettünk vele” – mondta a megbízott városvezetőből újra alpolgármesterré vált Sztakics Éva, aki azon reményét is kifejezte, hogy nem okozott csalódást. A visszatért elöljárót Czegő Zoltán is üdvözölte, és ezzel az ülés le is zárult, de a tanácstagok csak az asztaltól távoztak, a terem hátsó részében ülve végighallgatták a sajtótájékoztatót is. Bevezetőül Antal Árpád újra megköszönte mindenki munkáját és támogatását, és ezúttal Tamás Sándor megyeitanács-elnököt is kiemelte. Elmondta: akkor derül ki, hogy milyen egy ember, amikor hatalmat kap, vagy ha baj van. Voltak, akik a munkát vállalták a bajban is, és jó érzés, hogy Sepsiszentgyörgyön van, aki folytassa, ha úgy alakul. A B terv az volt, hogy Miklós Zoltán induljon a polgármesteri székért, és Tóth-Birtan Csaba erősítse őt – közölte. De most már eldőlt, hogy a harmadik mandátumra is vállalkozik, ha ezt nem tiltják meg, a következő napokban tehát benyújtja pályázatát; a tanácsosi lista is elkészül határidőre. Megható volt, hogy tízezernél többen írták alá a jelöléséhez szükséges íveket, köztük sok román is: ezt a típusú egységet nem érezte eddig, de bízik abban, hogy mindannyian nyerünk, ha átvészeljük a következő időszakot. Legsürgősebb tennivalójának a munkába való visszarázódást, a munkatársakkal való beszélgetést nevezte meg. Kicsit gyorsan történtek a dolgok, tegnap délben kapta meg az értesítést, hogy visszatérhet a munkahelyére, és azonnal jött is... Újságírói kérdésre válaszolva Antal Árpád elmondta: csak a munkavégzésre és a munkatársakkal való kapcsolattartásra vonatkozó tiltás feloldását kérte az ügyészségtől, és nagyon örvend, hogy az ügyész döntése alapján került erre sor, nem pedig bírósági fellebbezés során. Továbbra is bírósági felügyelet alatt áll, de az nem zavarja, hogy hetente egyszer-kétszer be kell mennie a rendőrségre aláírni, vagy hogy nem távozhat az országból; amúgy a számára kiszabott intézkedéseket és korlátozásokat az elmúlt hatvan nap alatt betartotta. Az volt a legnehezebb, hogy nem mehetett be dolgozni, de a polgármesteri munkát nem lehet befejezni, csak abbahagyni – jelentette ki. Az ellene folyó eljárásról nem nyilatkozott, csak annyit mondott, hogy ha az igazságot keresik, akkor nyugodt. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 9.Lelkes résztvevők Zágontól Vajdaságig (A székelység története vetélkedő)Zágoni csapat nyerte meg A székelység története – Kádár Gyula Emlékversenyt. A vetélkedő döntőjét szombaton tartották Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében, az eredményhirdetésre és a díjazásra a Székely Nemzeti Múzeum megtekintése után annak Bartók Termében került sor. Keresztes László ötletgazda, a kezdeményező Székely Mikó Kollégium Alapítvány alelnöke jelentősnek nevezte a helyszínt, mondva, hogy őseink itt fontos döntéseket hoztak. Jelezte, három nemzedék találkozik itt: az idősek, akik kezdeményezték a vetélkedőt, a középkorúak, akik megszervezték és lebonyolítják, valamint a fiatal generáció, a versenyzők. Hasonlattal élt, valahogy az ismétlődött meg, ahogyan régen vész idején a nagyszülők gondoskodtak az unokákról. A vetélkedő célja A székelység története tankönyv népszerűsítése, s kiemelte, a székelység történetének ismerete hozzájárul önképünk alakításához. Incze Sándor nyugalmazott református lelkipásztor, volt esperes, az alapítvány elnöke örömét fejezte ki, hogy Zágontól Adáig mind együtt tudunk lenni, majd hangsúlyozta a múlt ismeretének fontosságát, és azt, hogy legyenek erős gyökereink. A verseny a névadó Kádár Gyula (1953–2015) illyefalvi–sepsiszentgyörgyi történész alakjának és munkásságának felelevenítése után kezdődött. Biztatásul Kádár Gyula hitvallását hallhatták az általános iskolás diákok: „történelmünk, kultúránk ismerete nélkül nem maradhatunk meg őseink földjén, ezért fel kell vállalnunk egy olyan magyar értelmiség és ifjúság nevelését, amely képes lesz kiharcolni Románia területén mindazokat a közösségi jogokat, amelyek az őshonos erdélyi magyarságot megilletik”. A vetélkedőn A székelység története tankönyvből, valamint az Ábel a rengetegben című filmből kaptak kérdéseket a csapatok. Ezenkívül képekkel illusztrálva be kellett mutatniuk iskolájukat, annak névadóját, valamint a településükön található 1848-as, első és második világháborús emlékjeleket, továbbá magukkal hozott világháborús emléktárgyakból kellett minikiállítást rendezniük. A díjátadón a zsűri tagjai értékelték a vetélkedőt. Pénzes Loránd történelemtanár, főszervező kiemelte azt a lelkesedést, amellyel a résztvevők a versenyhez hozzáálltak, a világháborús relikviákból összeállított rögtönzött kiállítást kisebb múzeumi gyűjteményhez hasonlította: a mintegy negyedezer tárgy között volt szurony, szablya, kulacs, emlékérem, vitézségi érem, tábori levelezőlap, személyazonossági igazolvány, lövedékhüvely, fénykép, frontról hazaírt levél stb. A zsűri tagjai megdicsérték a csíkszentimrei csapat megjelenését: székely népviseletbe öltöztek. Különben övék volt a leggazdagabb relikviagyűjtemény is, közel félszáz tárgyat sorakoztattak fel. A zsűri minden résztvevőnek elismerését fejezte ki, de rangsort kellett állítani. Első a zágoni Székely hármas, második a vajdasági Adáról érkezett Szövetségesek, harmadik a Maros megyei Backamadarast képviselő Kiss Gegely Csapat. Rajtuk és a csíkszentimrei Székely örökséget kutatók csapatán kívül döntősök voltak még Uzonból, Illyefalváról, Barátosról, valamint Sepsiszentgyörgyről a Váradi József- és Gödri Ferenc-iskola, a Tanulók Háza és a Székely Mikó Kollégium egy-egy csapata. Minden résztvevő és felkészítő tanáraik is kaptak ajándék könyveket, az első három helyezett ezenfelül is könyvjutalomban részesült. A vajdaságiak József Álmos helytörténész, illetve Keresztes László vezetésével csütörtökön és pénteken Háromszék nevezetességeivel ismerkedtek. Minden döntősnek jár jutalomkirándulás, melyet június 1-jén tartanak világháborús emlékhelyek meglátogatásával. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 9.Eleik történelmét kutattákA székelység múltjából vizsgáztak a diákok Csak erős gyökerű fa hoz virágos lombot – Incze Sándor nyugalmazott esperes, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány alelnöke fogalmazta ilyenformán meg beszédében a gimnazistáknak meghirdetett Székelység története vetélkedő megrendezésének indítékát. A második kiadás döntőjét szombat délelőtt bonyolították le a megyei könyvtár Gábor Áron Termében tizenegy döntős diákcsapat részvételével. A vetélkedő, amely idéntől felvette a Kádár Gyula-emlékverseny nevet, azért költözött át a Székely Mikó Kollégiumból a Gábor Áron Terembe, hogy a történelmi légkört még inkább megidézhessék a valaha nagy döntések helyszínéül szolgáló helyiségben – mondta bevezetőül Szekeres Attila heraldikus. Szekeres ezután ismertette a közelmúltban váratlanul elhunyt Kádár Gyula történész életútját, műveit és hitvallását, mely szerint „történelmi-kulturális ismeretek nélkül nem maradhatunk meg őseink földjén”, és „fel kell nevelnünk egy ifjú nemzedéket, amely kiharcolja azokat a jogokat, amelyek megilletik az őshonos magyarságot”. A háromfős diákcsapatok már alig várták, hogy bizonyíthassák történelmi tudásukat, ismertették falujuk, városuk egy-egy neves személyiségét, első világháborús kvíz kérdéseire feleltek, történelmi eseményeket, személyeket neveztek meg, ha leírásukból rájuk ismertek, ugyanakkor egy kisebb emlékszobányi tárgyi emléket, háborús ereklyéket, fényképeket gyűjtöttek a rokonságból, és állítottak ki a helyszínen. Az eredményhirdetésre a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében került sor. A Bogyó Attila történelemtanárból, Cserey Zoltán történészből és a már említett Szekeres Attila Istvánból álló zsűri döntése alapján első díjat nyert a zágoni Székely hármas csapat, második lett a Szövetségesek a vajdasági Adából, harmadik a backamadarasi Kiss Gergely csapat. Minden résztvevő, valamint felkészítő tanáraik könyvcsomagot kaptak, június elején pedig a döntősöket jutalomkirándulásra viszik, melynek során felsőháromszéki világháborús emlékhelyeket látogatnak meg. Bodor Tünde Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. augusztus 26.Ez az öröm megérteA hálaadás és a köszönet is nagy áldás, ha megtapasztaljuk, hiszen ebben a rohanó-változó, zűrzavaros életben ritkán találkozunk velük. S ha mégis van hálaadás-öröm, az igen nagy jutalom az ember számára, érdemes továbbadni! Ez történt velem az elmúlt héten: Megszólalt a telefon, és egy kellemes hangot hallottam. ,,Kovásznáról telefonálok, Finna Árpád a nevem! Keresem a tiszteletes urat, szeretnék találkozni Önnel. Budapestről jöttem haza rokonaim látogatására. Mikor alkalmas?” Válaszom: holnap reggel. 8 óra után Árpád megérkezett. Azért jöttem, mert hálaadással szeretném megköszönni a vallásórákat és a konfirmáció tanítását a tiszteletes úrnak. Nem jött elegáns gépkocsival, nem mondotta, hogy milyen nagy karriert futott be. Ellenben örömmel számolt be arról, hogy több mint 30 éve ment el Kovásznáról, és az itt tanult mesterséget folytatja Budapesten: egy igen előkelő vendéglőben szakácsmester. Elmondta, hogy roppant hálás szüleinek, de a lelkipásztornak is, hogy sok szépre-jóra tanították. Megtanulta népe történetét, megismerte református hitvallását, s azt is, hogy becsületesen kell dolgozni, és akkor az embert megbecsülik a munkahelyén is. Felesége is Erdélyben született, 9 éves kislányukat arra nevelik, hogy ismerje meg övéit, és legyen ő is méltó utódja őseinek... Most, amikor 47 évi lelkipásztori szolgálat után ilyen hálával és köszönettel találkoztam, én is örömmel adom tovább élményemet. Itt vagyunk a hálaadás és az újzsenge, újkenyér, az úrvacsoravétel vasárnapja közelében. Megköszönöm Árpádnak, amit elmondott a múltból, és főleg a szeretetét. Hálával hajtok fejet teremtő Istenem előtt, és köszönöm a mindennapi kenyeret, amellyel táplál. Hálás vagyok, hogy találkozhattam az elismerés és köszönet kimondhatatlan nagy ajándékával. Incze Sándor nyug. lelkipásztor, esperes, Sepsiszentgyörgy Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. február 7.Ötven éve Istennek adott életInterjú Csató Béla plébánossal – Plébános úr, idén ötvenéves papi szolgálatát ünnepli. Kérem, meséljen gyermekkoráról, és arról, miként él emlékeiben szülőfaluja. – 1944-ben születtem Csíkszeredában a Szülő Anyák Mária Otthona Klinikán, és Csíkszentsimonban nevelkedtem. Szüleim szorgalmas emberek voltak, nagyon sokat dolgoztak, erőt a mindennapi munkához vallásos életükből merítettek. Természetes volt, hogy minden vasárnap szentmisére mentünk, de igazi maradandó lelki élményem kisgyermekkoromból, hogy láttam édesapámat családjával a közös imában. Szülőfalum népét nagyon szorgalmas embereknek látták más vidékek lakói is. Erről sokat mesélt gyergyószentmiklósi segédlelkész koromban plébános főnököm. – Mikor gondolt először arra, hogy pap legyen? Miért? – Nagyszerű hitoktató volt a plébánosunk. Egyik hittanórán a papság szentségéről és ezzel kapcsolatban saját papságáról beszélt. Azon a napfényes őszi délutánon úgy éreztem, én is pap kell hogy legyek. 1955-ben történt ez, amikor nagyon sok pap és a püspök úr is börtönben volt. A vallásüldözés egyik formája volt ez, az istentagadó hatalom igyekezett megfosztani a népet pásztoraitól. Miért maradt meg bennem a papságra hívó gondolat? Nem tudom. Azt hiszem, Isten szelíd hívását nem lehet visszautasítani. Egyszerűen csak követtem a hívó szót minden másféle megfontolás nélkül. – Meséljen a felkészülés éveiről! – Márton Áron püspök úr teológiai évekre előkészítő kisszemináriumot alapított, ezt a hatóságok kántoriskola címén engedélyezték. 1957–1961-ben ott tanultam és érettségiztem. Szép volt, kiváló tanárokkal. Az együttes munkán, tanuláson-nevelésen volt a hangsúly. Segítettek belelátni a világot átjáró eszmékbe, és megalapozták világnézetünket. Rend, fegyelem, tanulmányi előmenetel mind-mind a mindennapjainkat meghatározó lelki életből forrásozott. A napi szentmise, szentgyónás-szentáldozás, közös imák önmagunkat nevelő emberekké formáltak. 1961–67 a teológiai tanulmányok évei. Lehetetlenség összefoglalni hat év küzdelmeit, megannyi élményét, el kell azonban mondanom, hogy negyedéves hallgató koromban megkísértett a gondolat: pap akarsz lenni? Azt akarod, hogy életed munkájának eredménye csak kudarc legyen? Egyre kevesebb istenhívővel? Kemény hetek következtek. Lelki vezetőhöz menekültem, aki egyszerűen szembesített azzal, hogy ezek a gondolatok minden jó ősellenségétől, az eltántorítani akaró gonosztól valók. Hittem neki, megerősödve kerültem ki ebből a válságból. Teológiai, azaz kispapi életem meghatározó élménye volt, hogy Márton Áron püspök úr tanított minket lelkipásztorkodásra, és kérésünkre egy szociológiai kurzust is tartott. Szerintem a hitvalló püspök minden zsenialitása és bölcsessége az Istennel egyesült lelkének Szentlélektől kapott adománya. – Hol kezdte papi szolgálatát? – Gyergyószentmiklóson, de csak karácsony előtt: az államiak nem siettek a működési és tartózkodási engedéllyel, végső megerősítést így csak 1968 tavaszán küldtek. Több ezer hívőnek csak ketten voltunk papjai a főnökömmel. Sok munka volt, nem lehetett eleget dolgozni. Nagyszerű erőt adott a főnököm bizalma és a hívek szeretete. A kívülállók akkor is olyanok voltak, mint most: emberek, akik nem is sejtik, hogy mitől fosztják meg magukat közönyükkel. Jézus a példa. Mindenkit hívott, elmondta, hogy mi a rossz, de csak a hitre készségesekkel foglalkozott bensőségesen. Az erőszak nem az Isten útja. 1970–74-ig Brassó belvárosában lettem segédlelkész. Új helyzet volt életemben. Itt tanultam meg, hogy léteznek Istent más módon kereső emberek, mint amilyenek a csíkiak, gyergyóiak. Nem római katolikusok, más akolból valók, de akik őszintén keresik Istent, azok mind-mind megszentelődhetnek. Nagy tanulság volt ez számomra. – Mikor lett plébános? Miben volt más ez, mint a segédlelkészség? – 1974-ben Nyárádtőre neveztek ki plébánosnak. Nagy kihívásként éltem meg, és nagyon féltem. Ez a plébánia ugyanis az 1500-as évek végén megszűnt, mert a hívek reformátusok lettek. Most, 400 év után kellett megteremteni a katolikus közösséget azon emberekből, akik Székelyföld különböző katolikus vidékeiről Nyárádtőre és környékére költöztek. Anyagi és igazi szellemi-lelki kihívás volt. Nem tudom, mit tettem jól, vagy akaratlanul is mit rontottam el. Csak annyit tudok, hogy nagy harcok árán ugyan, de minden egyházra, lelkekre vonatkozó tervem megvalósult. Isten gyengesége erősebb az emberek erejénél. Hiszem, hogy a ma is élő kis plébánia a kialakított szakrális felépítésével képes szolgálni és nevelni Isten népét. Jézus biztat is minket: „nem félj, te kisded nyáj”. Valóban rajtunk volt Atyánk szeme. – Hét év után, 1981-ben Sepsiszentgyörgyre küldte a főpásztor. – Meglepett a kinevezés. Ha lehet, még jobban féltem, mint Nyárádtőtől. Melyek voltak a terveim? Szerettem volna népem életét szolgálni. Nem volt kifejezett stratégia a fejemben. Szép sorjában tettem azt, amit az adott pillanatban a legszükségesebbnek láttam. Eléggé előtérbe került a sok építkezés, már nagy gyakorlatom volt benne, mert gyergyószentmiklósi segédlelkészként a filiákban, Háromkúton és Magyarbékásban kellett a lerobbant templomokat megjavítani, s ugyancsak Brassóban a hidvégi Nemes grófok kápolnáját megmenteni. Igazából csak ekkor láttam, hogy ezekkel és Nyárádtő, Maroskeresztúr templomainak rendbetételével, a lőrincfalvai kápolna létesítésével a jó Isten felkészített a sepsiszentgyörgyi feladatokra. Így történt, hogy itt a plébánia kibővült és rendeződött, a Szent József-templom megújult, létrejött az Állomás negyedi szükségkápolna, felépült a Csíki utcai templom, kialakítottuk a szépmezői kápolnát, és már távozásomkor alapjaiban készült az Olt negyedi Krisztus király-templom, valamint Kalkuttai Szent Teréz Anya nővéreinek rendháza és az őrkői kápolna. 1988-ban, a kommunizmus igazi sötét éveiben úgy láttam, végveszélyben minden magyar egyházi kultúra. Hogy legyen, ahová a híveket összegyűjteni, építtettem a plébánia udvarára egy nagy közösségi házat, és harminc érettségizett emberrel elkezdtük a civil teológiai tanulmányokat, titokban, hittantanítás címén. A hatóságok figyeltek, az állambiztonsági szervek még jobban. Nem bántottak, nem tudom, mit tervezgettek. Sepsiszentgyörgyi létem munkáját így foglalom össze: „Itt nekem minden sikerült.” Százak és százak kiimádkozták. Itt kaptam életem legnagyobb dicséretét is Incze Sándor református esperestől. Úgy történt, hogy amikor elhelyeztek, eljött elbúcsúzni, s ezt mondta: „Mikor idejöttél, mi, tiszteletesek, esténként összegyűlve egymás között azt mondtuk rólad: mit akar itt ez a taknyos? Egy idő után így beszéltünk: figyeljük meg, mit tesz a katolikus plébános, és mi is azt tegyük.” Istennek vannak tervei, mi csak tegyük azt, amit ő kér, hogy megvalósulhassanak Isten művei! – Elkívánkozott Sepsiszentgyörgyről? Mi történt? – Tele voltam megkezdett munkával, amelyeket lelkiismeretem szerint tennem kellett. De újból elszólítottak, ezúttal 1990 őszén Gyulafehérvárra püspöki helynöknek. Ez a kinevezés csúcsa volt lelki nyugtalanságomnak. Alkalmatlannak tartottam magamat erre a tisztségre, de ez másokat nemigen érdekelt, pedig sokan úgy gondolták, mint én magam. Gyulafehérvárott 1990–1992 között voltam. Ott igyekeztem megerősíteni az 1990 tavaszán Sepsiszentgyörgyön megalapított Pro Vita Hominis magzatvédő társaságot. Megalapítása óta dr. Kovács Zita vezeti és végzi a munkát. Apró kicsi kezdet ez egy olyan világban, amelyet szent II. János Pál pápa a „halál kultúrájának” nevezett. Ugyancsak Gyulafehérvárott létrehoztam a Keresztény Orvosok Szövetségét. Célja volt: az élet védelme, a szegény betegek jutányos gyógykezelése, és a nép egészséges életmódra való nevelése. A szövetséget pár év sikeres működése után bekebelezte a konkrét, megfogható javak utáni nyomulás. Gyulafehérvárott az alkalmi megbízatásaim távlati hiánya kikezdett. Rám tekintett a Magasságos, és 1992 őszén Marosvásárhelyre küldtek. – Tizenöt éven át dolgozott ott, 2007-ig. Milyen idők jártak Marosvásárhelyen? Milyenek voltak a kilátások? – A kilátások inkább reménybeliek voltak, euforikusak az egyházi és a civil élet kibontakozására. Marosvásárhely traumája, az 1990. márciusi események mind a mai napig hihetetlen sebet, sérülést, csonkítást eredményeztek elsősorban a magyarság életében. Százak és százak menekültek el a városból, családostul. A „marosvásárhelyiek találkozóját” azóta is Budapesten szervezik. A székely város „időjárását” állami ciklonok alakították és alakítják hatásos ellenciklon nélkül. Ebben a környezetben egyházilag a remény emberei kellett hogy legyünk. Az újraépítő egyház a nagy reménytelenségből származó lemondásban. Nem „túlélni”, gyógyulni szerettünk volna a megpróbáltatásainkban, amelyek rávilágítanak, hogy nemcsak mi vagyunk sebzettek, de beteg az egész román társadalom is. Betegségét a nekünk osztogatott sebek is okozzák. Nevezetesen: a görcsös román társadalmi félelem, amely szerint az országban létező magyarság veszélyezteti nemzeti önazonosságukat, és kárt okoz anyagi, szellemi szinten egyaránt. A román nép felelős vezetői tenyésztik ezt a megbetegítő szellemi vírust immár 100 esztendeje. Ezért leselkednek a magyarság szellemi megnyilatkozásaira éber cenzúrával, és ezért bénítják meg a magyar régió gazdasági kibontakozását. Szoronganak a szellemi és gazdasági érvényesülésünktől. Nagy baj ez, de elsősorban az országnak. Olyan, mintha egy emberben kikapcsolnák valamelyik szervet. Így fosztja meg magát ez az ország attól a szellemi-lelki, anyagi többlettől, amely nemcsak a magyarság, de az egész ország javát is előmozdítaná. A kilátásaink! A kilátásaink az Isten-hitből táplálkozó emberies tudás s az Isten-hitben gyökerező erő. A kilátásunk: Isten a sorsunk! Ő annyira a miénk, amennyire belekapaszkodunk. A pap számára kötelesség, hogy isteni életre nevelje övéit. Ehhez a munkához, ennek végzésére infrastruktúra is kell. Számot vetettem azzal, hogy hány ezer ember tartozik hozzánk, és mekkora a város kiterjedése. Ezért a meglévő városnegyedi imaházakat plébániákká szerveztem: Kövesdomb, Tudor negyed, Medgyesfalva, Remeteszeg. Azóta a meglévő két plébánia mellett másik négy is építi híveiből a krisztusi gondolkodású közösségeket. Megtartó erő ez. Együtt égő máglya, amelyet ha szétszednének, könnyen kioltható lenne. Szellemi életünk táplálására építtettem a Deus Providebit házat. A Sapientia Erdélyi Magyar Egyetem ebben az épületben kezdte marosvásárhelyi fiókjának életét. Itt működött és működik az egyházmegyei Caritas és a Szent Imre kollégium egy részlege. Deus providebit azt jelenti, Isten gondoskodni fog. Így Istennek ajánlottam az épületet és népünket, mert amíg mi Isten-félelemben, élő hitben Isten népe kívánunk lenni, addig ő gondunkat viseli. Miért nem maradtam ott? Istenfélelemből. Felszentelő püspököm atyai kezébe téve két kezemet ígéretet tettem neki és törvényes utódainak, hogy minden körülmények között engedelmeskedem. Jó ez így! Korábbi állomásaim, a legelsőtől kezdve szép sorjában mind, felkészítettek a következő kihívásokra. Isten műve ez. – Ezért van most Csíkszentkirályban? – Igen. 2007-ben ide küldtek, szűkebb hazámba. Gyermekkoromra emlékezve itt, Csíkban láttam igazán, hogy mekkora pusztítást végzett az ateista kommunizmus, amely az anyagi nincstelenség által sóvárgóvá tette a jólétre áhítozó népet, mely aztán a gazdasági viszonyok változásával belezuhant az anyagiak imádásába, a fogyasztásba. Ez megtöri népünk erejét, életét, családi közösségét. Meg akarja szerezni a csillogó, kecsegtető jóléti állapotot, közben lemond az igényes képzésről, a tanulásról, s így állandósul szolgasága. Népnevelésre van szükség, amely lassú és hosszas, amely különösen nehéz a kézzel nem tapintható lelki értékek felfedezésében és gyakorlásában. Mégis ez az egyetlen út. „A lélek az, ami éltet.” Csíkszentkirályban is, a falu egyik negyedében templom épül. Az oltáriszentségben közöttünk lakozó Isten imádására és lelki nevelődésünk ápolására. Megmaradt az életcélom. Istennek adom magamat. Nagy munka ez már idős korom miatt is, egyre inkább ezt kell gyakorolnom. Ő vár rám, s hiszem, keblére öleli sokszor elcsatangoló, de hazatérő fiát. Józsa Zsuzsanna Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. március 5.Amikor a szovjet terror román besúgással társul – Gulág-tragédia KolozsváronKevesen tudják, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyben még pusztítóbb volt a szovjet terror, mint a trianoni országrészben, ott ugyanis a szovjetek vérengzését tetézték a Vörös Hadsereg mellé csapódott román katonák kegyetlenkedései. Bár nem süthető bélyeg a teljes erdélyi románságra, mégis tény: Kolozsvárról és környékéről közel hatezer magyar férfit hajtottak el a Gulág-Gupvi táborokba, a román katonaság és a magyar-vagyonra ácsingózó helyi románok segítségével, egyharmaduk sosem tért vissza. Ugyanakkor voltak magyarokat bujtató román családok is. A Gulág Emlékév zárónapján Kolozsváron több kutató és túlélő is megszólalt, a borzalmas történetet a témát régóta kutató Erdélyi Eszkimó Péter írta meg a PestiSrácok.hu olvasóinak. A szovjet katonai vezetés jó előre gondolt a rommá tett Szovjetunió területeinek helyreállításra. Ehhez viszont rengeteg férfi munkaerőre és szakemberre volt szükségük, de az emberveszteségeik miatt erre nem állt rendelkezésre elegendő munkaerő. Ráadásul hadifoglyokból is kevesebbet ejtettek a tervezettnél, ezért találták ki a civilek számára a „málenkij robot” (kis munka) hazug intézményét, amelyet Kolozsvárt is alkalmaztak. Nem elég, hogy 1944 őszén Tordánál a magyar hadsereg és német bajtársaik majdnem egy hónapig feltartották a román szövetségesekkel megerősített szovjet erőket, ezzel megakadályozva a Vörös Hadsereget abban, hogy betörjön a magyar fennhatóság alatt lévő Észak-Erdélybe, de ráadásul szervezetten voltak képesek visszavonulni. Ennek köszönhetően Rogyion Malinovszkij parancsnok alig volt képes hadifoglyokat ejteni, ezért döntött úgy, hogy a hiányt főleg a kolozsvári civilekkel pótolja. Sztálin dühödten sürgette Malinovszkijt, aki ebben a helyzetben még a Moszkva által megkövetelt hadifogoly kvóta töredékét sem tudta teljesíteni. Tehetetlenségük miatt kimondhatatlan feszült hangulat uralkodott a szovjet főparancsnokságon éppen úgy, mint a közkatonák körében. Malinovszkij pedig hazudni kényszerült a rettegett generalisszimusznak, amikor a hadifoglyok létszámáról tett jelentést. A ROMÁN SZOMSZÉDOK ADTÁK A FÜLEST – A többhetes lángoló tordai pokolnak azonban október 7-én vége szakadt és a szovjet-román erők elkezdhették féktelen szabadrablásukat, erőszakoskodásukat Tordán, Kolozsvárt és a környező falvakban, amely borzalmakat a békés lakosság málenkij robotra való elhajtásával tetéztek – fogalmaz Murádin János Kristóf erdélyi történész. – Október 12-15 között – teljesen törvénytelenül – hétszáz 17 és 55 év közötti magyar fiút és férfit ejtettek foglyul Tordán és környékén, illetve ötezret Kolozsvárt, majd hurcolták el onnan a szerencsétlen embereket a Szibériai lágerekbe. A sorozatos razziaszerű fogolyszedések során előbb az utcáról, vagy a munkahelyeikről, később a lakásaikból szedték össze a magyar áldozatokat. Gyakran a szovjet katonákat a román hatóságok, vagy éppen a román szomszédok irányították azokhoz magyarokhoz, akikkel szemben ellenérzéssel viseltettek. – A Szentlélek utcában jártak először és szedték össze az embereket. Bejöttek utánunk az oroszok a házba. a pincéből hoztak ki apámmal (Kelemen Ferenc) és György Jakab Misivel, az egyik szomszédunkkal. Először a házak udvarára csalták ki az embereket, majd átvezettek egy műhelybe a Széchenyi tér közelében, ahol „átverifikáltak”, megnézték, milye volt az embernek és elvették tőle. Onnan egyenesen vittek a törvényszékre, a börtöncellába – mesélte a történészeknek Kelemen István, aki akkor 18 éves volt. Nagyon fontos szempontként szerepelt, hogy az emberek összeterelése gyorsan, pontosan és a lehetőségekhez mérten ellenállás nélkül menjen végbe. Ezért az oroszul tudó foglyok kérdéseire a szovjet katonák általában nem mondták meg az igazat. Legtöbbször azt mondták, hogy „málenkij robotra”, vagyis kis munkára, a háborús károk eltakarítására kell a munkaerő. Mindezeknek dacára, az elfogottakkal úgy bántak, mint valami bűnözőkkel, vagy legalábbis hadifoglyokkal. A kolozsvári utcák zengtek a „davaj, davaj!” (gyerünk, gyerünk), „bisztro!” (gyorsan) és a „pasli!” (indulás) parancsszavaktól. 16 ÉVES GYERMEK VOLTAM… – Az oroszok bevonulása után elszaladtam a műhelyünkbe, hogy megnézzem, nem törték-e fel a ruszkik? Nem volt feltörve. Indultam vissza, hogy vigyem meg a jó hírt, hogy a műhely sértetlen… Ahogy futottam visszafelé, a Széchenyi téren egy orosz katona meglátott, és rám kiáltott, hogy „davaj!”, „davaj!” – intve a géppisztolyával, hogy álljak be a sorba. Már vagy száz ember állhatott ott a sorban. Megijedtem. Nem akartam beállni, inkább futottam tovább. De az orosz figyelmeztetésül a lábam elé lőtt egy rövid sorozatot. Akkor láttam, hogy muszáj engedelmeskednem. Be kellett álljak a sorba. Még csak 16 éves gyermek voltam. Sírtam és vártam, hogy mi lesz – meséli Török Imre, aki túlélte a borzalmakat. A szovjet járőröket román civilek és katonák segítették a magyarok összegyűjtésében. Aki nyíltan vállalta magyarságát és fizikailag is megfelelt a nehéz fizikai munkára, azt azonnal bevágták a sorba. Vincze Sándor túlélő emígy emlékezik: – Jöttünk a város felé, s ahol most a Horeáék szobra áll, megpillantottuk a sorba terelt tömeget. Fegyveresek vették körül az egybeterelt civileket, Több volt a román katona, mint az orosz. Minket is bevágtak a testvéremmel együtt a sorba és faggatni kezdtek: „Ce esti roman sau ungur?” (Mi vagy, román, vagy magyar?). Mondtuk, hogy magyarok vagyunk. Na, akkor csak álljunk nyugodtan. Gyönyörű októberi nap volt, úgy is öltöztem kiskabátban, félcipőben. Azt mondták, hogy a felrobbantott hidakat kell felépítenünk – mondja könnyeivel küszködve Sándor, aki egyedül tért haza a három Vincze testvér közül. A törvényszékre kísért civileket a két-négy személyes fogdákba lökdösték, néha egyszerre húszat-harmincat zsúfolva össze. – A cellában álltunk, mint a gyufaszálak a gyufásdobozban. Nem is tudtunk lefeküdni. Éjszaka két-három óra körül adtak egy kis paszulylevest. Jó meleg volt. Jól is esett, mert nagyion ki voltunk éhezve. Mivel kanalat nem adtak, a csajkából kellett meginnunk – sorolja a körülményeket Török Imre egykori rab. – Engem október 12-én kaptak el. Elkísértek a Honvéd utcai börtönbe és ott bezártak bennünket a cellákba. Amikor aztán hajnalban lezavartak sorba állni, ott láttam apámat, sok ismerőssel együtt. Édesapám Bitay József később Magnyitogorszkba került, és ott meghalt. Elhurcolásakor negyvenhárom éves volt – közli szomorúan Bitay László, aki 1944-ben szinte még gyermek volt. NEM KELLETTEK SZEMTANÚK… Hogy ne keltsenek feltűnést, ne legyenek szemtanúk, akik pánikot kelthettek volna a városban, hajnalban kiterelték, majd gyalogosan elindították a magyar férfiakat Torda felé, a vasút ugyanis járhatatlan volt, mert a visszavonuló németek megrongálták. – Nagyon „dávájoztak” az oroszok – folytatja Török Imre. – Ijesztően sokan voltunk. Szuronyos oroszok járkáltak körülöttünk farkaskutyákkal. Valósággal elijesztettek bennünket még a szökés gondolatától is. Úgy meg voltunk félemlítve, hogy még félrenézni sem mertünk. CSAK ÚGY ROPOGTAK A MAGYAR CSONTOK A MUNKAGÉPEK ALATT Végül Tordán vasútra tették a magyarokat, persze marhavagonokba zsúfolva, ahol a padlóba vágott lyuk, vagy két konzervesdoboz szolgált latrinaként. A vonatok három napig mentek Foksányba, ahol megtörtént a férfiak ismételt átvizsgálása, majd innen az orosz földön használatos széles nyomtávú vasúton folytathatták halálútjukat a Szovjetunió valamelyik kényszermunkatáborába. Kölley Györgyöt például Karéliába szállították. Itt jegyezzük meg, hogy a flekktífuszban, vérhasban és egyéb betegségekben elhunytak holttesteit tömegsíírokba helyezték, majd a „felszabadulást” követően a tábor helyén munkáslakótelepet építettek. A szemtanúk szerint csakúgy ropogtak a magyar csontok a munkagépek alatt! – Körülbelül 1900 embert összekötözött kézzel indítottak el marhavagonokban. Ez volt életem legborzalmasabb utazása.A hőmérő állandóan mínusz tíz fok körül mozgott, borzasztóan fáztunk és szinte teljesen védtelenek voltunk. Egy-egy vagonba száznyolcvan személyt tereltek be, és amikor megérkeztünk útcélunkhoz, általában száz-százharminc volt még életeben – meséli elszorult hangon Kölley. Bien György a mérhetetlenül rossz ellátásra panaszkodott leginkább. – Az étkezés feketekenyérből és sós halból állt. Víz kevés volt, a szomjúság őrületig gyötört – mondta az idős túlélő. Gergely István is túlélte a lágert. A ma kilencvenes éveit taposó tősgyökeres kolozsvári öregúr meglepő részletességgel mesél negyvennégy őszéről. – Amikor esett az eső, a drótos ablakon kinyújtottuk a kanalunkat és az összegyűjtött pár csepp vizet a betegeknek adtuk. Legalább a kiszáradt ajkukat megnedvesítettük – mondja szomorúan. “AZ ÉN CÉDULÁMAT EGY RENDES ROMÁN LÁNY TALÁLTA MEG” Miközben utaztak, cédulákat dobtak ki, amelyekben családjainkat értesítettük arról, mi történik velünk. Érdekes módon ezek a papírfecnik legtöbbször célba is értek. – Az enyémet egy rendes román lány találta meg Medgyesen, ma is őrzöm – mosolyog Gergely. Több sikeres szökésre is sor került. A bátrabbak sejtették, hogy nincs veszteni valójuk meglógtak őrzőiktől. – Az egyik vagonból sikeresen megszöktek a foglyok. Volt a közöttük vasutas, tudta, hogyan állítják össze a marhavagonokat és felszedték a padozatot, majd lefeküdtek a vonat alá és megvárták, míg elmegy felettük a szerelvény. Ez valahol Brassó környékén lehetett. Másnap reggel, amikor kinyitotta az őrség a vagont, hogy adjon nekik vizet, csak egy kis sovány borbélyt találtak ott, aki nem mert megszökni. Erre őt jól megverték az orosz őrök, hogy miért nem lógott meg ő is – meséli nekem a katonás kiállású férfiú, aki végül lerobbant munkaképtelenként tért haza két, munkatáborban letöltött szörnyű esztendőt követően. Persze a holttesteket egyszerűen a sínek melletti árokba hajították, igaz, egy ideig nem jelentették őket, mert megkapták a fejadagjukat. Aki túlélte az embertelen utazást, azok is igen leromlott testi állapotban érkeztek meg a táborukba. – Amikor kiérkeztünk a Szovjetunió valamelyik munkatáborába, már ott volt egy csomó fogoly, akik a mi viszonyainkra azt mondták, hogy csak ne panaszkodjunk, most már pazar körülmények vannak a kezdetekhez képest – emlékezik Szőregi Béla egykori kolozsvári fogoly. A lágerélet viszonylag jól ismert a nagyközönség előtt, elég, ha Alekszandr Szolzsenyicinre író munkásságára gondolunk. Mindennek a tetejébe a lágerekből szabadultak szenvedései Kolozsváron tovább folytatódtak, hiszen a hatóságok előtt ismertek voltak a „bűneik”, amelyek miatt alapvető egzisztenciális gondokkal néztek szembe, a környezetük előtt pedig kénytelenek voltak minderről hallgatni. – A szovjet fogságot elszenvedő civilek kálváriája a kommunista Romániában tabu-téma volt, igaz kevesen is beszélhettek volna róla… Az elhurcolt ötezer magyar egyharmada, körülbelül ezerhatszáz-ezernyolcszáz fő elpusztult az úton, vagy a munkatáborban – teszi hozzá Murádin történész. VOLTAK MAGYAROKAT BUJTATÓ ROMÁNOK IS Murádin János Kristóf előadásában ugyanakkor kihangsúlyozta: ahogy a történelem általában, úgy a kolozsvári terror esete sem fekete-fehér. – Az erdélyi román lakosság egy része igenis segíteni próbált az elhurcoltatás előtt álló magyarokon. Volt több olyan eset is Kolozsváron, hogy a román szomszédok bújtatták saját lakásukban a magyar szomszédot egész családjával együtt, megmentve így a szovjet deportálástól. Általában ez olyan esetekben nyilvánult meg, amikor a magyar szomszéd korábban ő maga is segített román szomszédjának a magyar közhatalom négy éve alatt 1940 és 1944 között ügyes-bajos dolgaiban, hivatali ügyei intézésében, vagy kiállt mellette adott esetben, ha a magyar hatóságokkal valamilyen konfliktusa akadt – magyarázta el a történész. AZ ERKÖLCSI KÁRPÓTLÁS IS ELMARADT Az egyre nagyobb eredményekkel járó kutatások nehézségeire jellemző példa, hogy az ötezer férfi neve közül mindössze hétszázötvenét sikerült feltárni. És végül még egy fontos megjegyzés: sem a román, sem az orosz politikai vezetés még elvi szinten sem kárpótolta a túlélőket a szovjetunióbeli szenvedéseikért. Ráadásul sok felelős ember még ma is úgy gondolja, hogy a kolozsváriak kényszertáborokba való elszállítása, rabszolga munkára való kényszerítése jogos tett volt. „Mindenki vegye elő a mobiltelefonját!” – a jövőben ezzel, vagyis nem a megszokott, ellenkező utasítással kezdheti óráját az a történelem tanár, aki letölteti Farkas György és Pásztor Péter ötletgazdák-fejlesztők új alkalmazását. Ez az applikáció akár a Kolozsvárra személyesen ellátogatót, akár a világ másik szegletében a fotelban ülőt vezeti végig a kincses város azon helyszínein, ahol 1944 őszén összegyűjtötték, tartották, kínozták azt az ötezer helyi magyar férfit, akiket innen a Szovjetunió lágereibe hurcoltak – jogtalanul. Minderről a GULÁG-év zárónapján esett szó február 25-én, amely rendezvényen két, e témát feldolgozó dokumentumfilm ősbemutatóját nézhettünk meg (Farkas György: „Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár?”, Tóth Orsolya: „A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron”) valamint egy olyan kerekasztal-beszélgetésben vehettünk részt, amelyre eljöttek a borzalmak egyes megélői is. Erdélyi Eszkimó Péter pestisracok.hu 2017. március 24.A fekete március után Sepsiszentgyörgyön (Visszajelzés)Figyelmesen olvastam a Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéddel készült interjút a március 18-ai Háromszékben, és pontosítani szeretném, hogy mi is történt a valóságban Sepsiszentgyörgyön. Az interjúban az áll, hogy a Marosvásárhely fekete márciusának hírére felbolydult szentgyörgyieket „Király Károly nyugtatgatta”. Az akkor történtekkel kapcsolatosan: Kátéórát tartottam Szemerján a gyermekeknek, amikor megszólalt a telefon. Orbán Árpád – aki akkor a Nemzeti Megmentési Front megyei elnöke volt – arra kért, hogy azonnal menjek a központba, mert az embereket le kellene csendesíteni. Rögtön indultam. A város központjában óriási embersereg gyülekezett, a szomszéd falvakból is sokan bejöttek Sepsiszentgyörgyre. A tömeg felháborodással tárgyalta, milyen szomorú események történtek Marosvásárhelyen azon a ,,fekete márciusi” napon. A megyeházán az akkori ideiglenes vezetőkből sokan voltak jelen. Király Károlyt én nem láttam, de ott volt nagytiszteletű Csató Béla plébános úr. Orbán Árpád arra kért, hogy szóljunk az emberekhez, próbáljuk lecsendesíteni őket. Először Csató Béla beszélt, utána én. A tömeg egyhangúan skandálta, hogy ,,csak az igazat!” Elmondtuk a felháborodott tömegnek, hogy ne a bosszúállás vezéreljen bennünket, hanem a szeretet és a megbocsátás érzülete, hogy békességben tudjunk élni. Az emberek lecsendesedtek és lassan hazafelé indultak. Alig fejeződött be a csődület Szentgyörgyön, jött az értesülés, hogy Baróton is nagy megmozdulás van. Valakiknek ki kellene menni Barótra, hogy a szintén felháborodott tömeget lecsendesítse. Nem nagyon volt jelentkező, végül Dali Sándorral ketten indultunk el Tóth József vállalkozó 104-es számú kocsijával. Barót felső vége felé találkoztunk a felvonuló tömeggel, és a köpeci letérőig mentünk együtt az erdővidékiekkel. Ott volt egy nagy halom vascső, arra felállva beszéltünk Dali Sándorral az emberekhez, akik lassan megnyugodtak. Megjegyzem, csak egy pár szó kellett volna, hogy irgalmatlan vérontás következzen a mi megyénkben is. Hála Istennek, sikerült ezt megakadályozni. Milyen jó lenne és szép, hogy amikor húsvét felé megyünk, újra és újra halljuk a feltámadott Jézus első szép szavait: ,,Békesség néktek”! Ne a robbantás, gyilkosság, gyűlölet vezéreljen a jövő felé vezető utunkon! Emlékszem a XX. század két világháborújának borzalmaira. Kérjük az Istent, soha ne a gyűlölet, az ellenkezés, hanem a békesség és szeretet lakozzon a szívekben! Incze Sándor nyugalmazott ref. esperes Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. május 10.Szilágyság a hagymáját is az Európai Parlamentbe vitte, mi mégsem tudunk róla – riportHétvégén Zilahon kerül sor az RMDSZ 13. kongresszusára - így akarja a szövetség újra felhelyezni Szilágyságot az erdélyi magyar politika és közélet porondjára. Az RMDSZ ügyvezető elnöke, Porcsalmi Bálint a Maszolnak adott interjújában úgy fogalmazott: Szilágyság megérdemli, hogy oda vigyék a kongresszust, hiszen erős magyar közösség él ott, és vannak nagyon jó közösségépítő példáik. Megnéztük, tényleg így van-e. Riportutunk során öt településen fordultunk meg: Kraszna, Szilágyperecsen, Szilágybagos, Kárásztelek és Kémer. 2015-ben Szilágy megyében Kraszna volt a legvagyonosabb falusi település, 20 millió lejes bevétellel - olvasom a Maszolon Pengő Zoltán kollégám anyagában. Emiatt is kíváncsian lesek ki az autó ablakán, nézem a rendezett utcákat, a felújított hivatali épületeket, a restaurált református templomot. Hogyan sikerült mindez? - kérdezzük krasznai utunk első állomásán, a polgármesteri hivatalban Bogya Miklós polgármestertől. Hát úgy, hogy abban az évben a legtöbb uniós és kormánypénzt sikerült bevonzani a községbe - érkezik a válasz a fiatal elöljárótól. Hozzáteszi, az önkormányzat szinte minden pénzforrási lehetőséget megpróbál kihasználni, pályáznak, amikor csak lehet. Ebben az évben csak májusig három uniós pályázatot nyújtottak be: 7,5 kilométer közösségi aszfaltút kiépítésére, 14 kilométer hegyi, mezőgazdasági ut modernizálására, a községhez tartozó település, Hosszúasszó kultúrotthonának felújítására. Szintén uniós forrásból tervezik kibővíteni a már meglévő víz- és szennyvízhálózatot. A polgármesteri hivatal folyosóján több álláshirdetésen is megakad a szemem. Nincs Krasznán munkanélküliség? - kérdezzük Bogya Miklóstól. „Aki komoly szándékkal szeretne dolgozni, annak van lehetősége. Folyamatosan keresnek például a községben mérnököket. Van egy építkezési vállalkozásunk, amely konkrétan vadássza a környékbeli szakembereket. Sok autószerelői műhely működik, ez több családnak is megélhetést nyújt. Mire megjelenik ez az anyag, már biztosan lesz egy újabb autószerelői műhelyünk” - süti el a poént a polgármester. Hozzáteszi, a teljes képhez hozzátartozik, hogy egész Szilágy megyében nagy gond a fiatalok elvándorlása, de jó hír, hogy az adatokból úgy tűnik, nem fogy Kraszna lakossága. Krasznán a magyar lakosság számaránya 80 százalék fölötti, a községi szinten (Kraszna, Máron, Ráton és Krasznahosszúaszó) ez az arány 60 százalék. Krasznán külön akciócsoport segíti a helyieket abban, hogy vállalkozzanak, pályázzanak. Az akciócsoport karavánokat szervez, hogy mindenhová eljussanak az információk. A községnek külön kórháza van Hogy a község tényleg komolyan vette az uniós, illetve kormányzati lehetőségeket, az a kórházunkon is látszik. A pontra tett 42 ágyas krasznai krónikus kórház kellemes látványt nyújt a tiszta, zöld övezetben felújított épületeivel. A kórházban belgyógyászat, járóbetegellátó és rehabilitációs központ működik, illetve egy 12 ágyas palliatív osztály, amely egyedülálló a megyében. Nagy Erika kórházmenedzsertől azt is megtudjuk, hogy a helyiek rendszeresen adnak vért, így segítve a betegeket. A kórházmenedzser, amikor a befektetésekről faggatjuk, megkérdezi, elmondhatja-e, hogy Cseke Attila minisztersége idején kezdődtek a komoly pénzlehívások, abban az időben jelentős támogatást kaptak a felújításra: ekkor rehabilitálták a víz- és fűtési rendszert, illetve a rehabilitációs központot is ekkor tették pontra. Az utóbbi tíz évben közel egymillió eurós befektetést sikerült kieszközölni, a források nagy része uniós pénz. A jövőbeli tervek között szerepel a termálvizes hidroterápia biztosítása a rehabilitációs központban. Az engedélyeztetés, amely nagyon nehéz procedúra, most zajlik - magyarázza Nagy Erika. Hozzáteszi, a vizet már sikerült bevezetni az épületbe, már csak az engedélyek hiányoznak. Ha Kraszna, akkor bor A kórházlátogatás után a Kishegynek vesszük az irányt, a polgármester, Bogya Miklós szerint egyenesen vétek lenne nem megkóstolni Kraszna vegyes fehér borát királyleányka alappal, melyet ezerfürtűvel, kevés muskotállyal, Blauburgerrel és egy kis furminttal bolondította meg. Tényleg vétek lett volna, a kolléganőm szavai magukért beszélnek: A szőlőművelésnek a vidéken évszázados hagyománya van, nem véletlen, hogy Kraszna címerében a szőlőfürt is helyet kapott. Krasznán járja az a mondás, hogy a szőlőt két vész pusztította eddig: a filoxéra (szőlőgyökértetű) és a gengszterváltás (rendszerváltás), amikor tönkrementek a szövetkezetek, a falvak. A második vészt Kraszna is kiheverte, '90 után már nemes szőlőket telepítenek a község határában. A községben inkább a háztáji szőlőművelés zajlik, aránylag kis területeken, egyelőre még nem találtak olyan befektetőt, amely több hektáron művelné meg szőlőt, a gazdákban pedig akkora nyomot hagytak az átkos kényszerszövetkezetei, hogy egyelőre még nem tömörültek - meséli a falugazda, Vincze Sándor. A gazdák elsősorban a királyleanykával, a muskotállyal foglalkoznak, de már szőlőfajtákkal is kísérleteznek. Festett kazettás templomban élőben közvetített istentisztelet Hogy a szőlőművelés tényleg évszázados hagyományokra nyúlik vissza, a község központjában álló felújított református műemléktemplom kazettás mennyezete is bizonyítja. Az eredetileg katolikus templom, amelynek központi része 1380-1400 között épült gót stílusban, a fakazettás mennyezetét 1736-ban kapta, a virágdíszítések között pedig természetesen a szőlőfürt is látható. A reformáció térhódításával folyamatosan bővítették a templomot. A templom teljes felújítása 2007-ben kezdődött el: restaurálják a kazettás mennyezetet, újratatarozzák az épületet, felújítják a padokat, bevezetik a padlófűtést, parkosítják, kicserélik a tetőt. A restaurálás 2014-ben fejeződött be a közel 3300 lelkes gyülekezet adományából. Hogy a híveknek meghálálják a nagylelkűséget, a templomot kamerákkal látták el, és az istentiszteleteket videóra veszik, hogy később az interneten is visszanézhetők legyenek. Ha a Szilágyságban ilyen gazdag magyar települések vannak, ennyi látnivalóval, vajon miért került ki a látómezőből? - fordulunk kíváncsian vendéglátóinkhoz. A magyarországi televíziók szinte kizárólag Székelyföldre koncentrálnak, a magyarországi buszok ritkán érintik a megyét, ugyanakkor nem igazán van Szilágyságnak helyi magyar sajtója az egy szál hetilapon, a Szilágyságon kívül - jön néhány magyarázat. A szilágysági utunkat végigkísérő Szász Tamara, az megyei RMDSZ kommunikációért felelős referense hozzáteszi, dolgoznak azon, hogy legalább online felületen friss hírekkel tartsanak lépést az eseményekkel, programokkal. A község, ahol a Nőszervezet is tevékeny A borkóstolás után ebédelni megyünk, ott találkozunk az RMDSZ Nőszervezet krasznai elnökével, Bogya Annával. A névazonosság nem véletlen, a szervezet elnöke a polgármester felesége. „Csakhogy én sokkal hamarabb voltam a nőszervezet elnöke, mint a férjem polgármester” - jegyzi meg viccesen. Bogya Miklós 2016-ban lett a község elöljárója, a nőszervezet pedig már négy éve működik a községben. A szervezet munkájának fő irányát az jótékonykodási akciók jelentik, lelkes és aktív csapat dolgozik azon, hogy akit lehet, felkaroljanak - tudjuk meg. A nőszervezet munkája négy évvel ezelőtt startolt a Mosolygós karácsonyi vásárral, amely több száz embert megmozgató rendezvénnyé nőtte ki magát. A programok között bálok, gyerekprogramok is szerepelnek, és csaknem minden rendezvény bevételét jótékony célokra fordítják. „Négy év alatt több mint száz családot tudtuk egy kicsit megsegíteni. A legnagyobb sikerünk az volt, amikor sikerült teljesen lecserélni egy egész háztetőt. A házban egy egyedülálló édesanya lakik beteg gyermekével. Azóta is nagyon hálásak” - meséli. Ebben a pillanatban látjuk elérkezettnek az időt, hogy megkérdezzük, mit csinálnak a nők a Krasznai Férfiak Napján. https://www.facebook.com/krasznacrasna/?ref=bookmarks „Pihennek. Mivel a férfiak napját általában karácsony és szilveszter között tartják, a nők ezen a napon pihenik a fáradalmakat” - mondja visszafogottan Bogya Anna. Ahol a hagymával Giunness-rekordot döntöttek Kraszna után Szilágyperecsen a következő állomásunk. Ahogy begördülünk az autóval a takaros községbe, feltűnően sok hagymaárust pillantunk meg. A gazdák, gazdasszonyok a házuk előtt értékesítik a zöld- illetve a felfont száraz hagymát. Oda is sietünk az első gazdasszonyhoz. „A mi hagymánk nagyon híres, mert nem csípős - mondja büszkén Kerezsi Mária. - A hagymánkkal a rekordok könyvébe is bekerültünk. Felfontuk a hagymát hosszan, itt ni, a főúton. Itt volt a televízió, a sajtó, nagy városokból is jöttek, hogy lássák, Brassóból, Konstancáról, Kolozsvárról, mondhatom, hogy egész Romániából jöttek a hagymafesztiválra. Az iskolánk udvarán van is egy nagy hagymaszobor". A rövid ízelítő után sietünk a polgármesterhez, Bonchidai Csabához, hogy megtudjuk, mikor és hogyan került be a község a Rekordok Könyvébe, és ha ilyen mozgalmas itt a hagymafesztivál, vajon mit tartogatnak az idei kiadásra. Útközben viszont újabb meglepetés ér: Bagoly Rebeka tanítónő beinvitál a saját kertjébe, hogy megtudjuk, hogyan művelik meg a híres perecseni hagymát. Hát így: Bagoly Rebekától megtudjuk, kétféle hagymával foglalkoznak Perecsenben: az édes hagymával, amelyet palántából nevelnek, és a csípősebb fajtával, amelyet dughagymából nyernek. A hagyma értékesítése egyelőre kis tétekben történik, a környékbeli nagyvárosok piacaira viszik ki a helyiek a háztáji termesztésből megmaradt fejeket. Mivel itt sem tömörültek a gazdák szövetkezetekbe, az olcsó külföldi hagyma kezdi kiszorítani a perecseni csemegét. „A városiak megveszik az olcsó, külföldi hagymát. Nem hiszik el, hogy a külföldi nem olyan finom, nem olyan egészséges, mint a perecseni. Sok perecseni emiatt kezd lemondani arról, hogy hagymát műveljen” - hívja fel a figyelmet a tanítónő. Úgy nem válhatunk egy a vendéglátóinktól, hogy ne kérjünk el néhány helyi, hagymás étel receptjét. Íme: A perecseniek előszeretettel esznek előételként hagymakarikát párolva, de a hagymapogácsa is népszerű, elkészítése nagyon hasonlít a krumpli-, illetve a tepertős pogácsához. A hagymaleves elkészítése a hagyma megtisztításával kezdődik, ezeket beletesszük egy fazékba, és jól megfőzzük. A léhez tojást és tejet adunk, kihabarjuk, és így tálaljuk. Egy másik különlegesség a sült hagyma tojással és sok szalonnával. A zöldhagymás pogácsa hasonlít a hagyományos hagymapogácsához, annyi különbséggel, hogy a hagyma szára is belekerül a kelt tésztába, amelyet aztán betesznek a sütőbe. Rengeteg hagymát használnak a bográcsoshoz is. A savanyúságok szintén elképzelhetetlenek hagyma nélkül. Winker Gyulát is provokálták Miután kapunk ajándékba egy öl zöldhagymát Bagoly Rebeka ágyásából, a polgármesteri hivatalba sietünk. Bonchidai Csaba polgármester azzal fogad, hogy közli, megpróbálták elérni, hogy oltalom alatt álló eredet-megjelölést kapjon a perecseni hagyma az Európai Unióban, nem sok sikerrel. A polgármester úgy tájékoztat, a gondot az jelentette, hogy az eredeti faj a maga speciális tulajdonságaival eltűnt, mivel a magok keveredtek. Így stratégiát váltottak, és a kolozsvári agronómiai egyetemmel karöltve azon dolgoznak, hogy a hagyma oltalom alatt álló földrajzi jelzést kapjon. Ezt az elöljáró megítélése szerint másfél éven belül el is tudják majd érni. Amennyiben erre sor kerülne, rögtön könnyebben menne a csemege értékesítése. Felelevenítette, hogy Szilágyperecsenben az első hagymafesztivált 2007-ben szervezték meg, és nem kis attrakcióval robbantottak: a helyi termesztők egy 45 ezer hagymából álló, 4 518 méter hosszúságú koszorút fontak, a fonat szó szerint behálózta a település utcáit - ezzel Szilágyperecsen bekerült a Rekordok Könyvébe. A rekordállítás nem állt meg itt: a teleülésen álló hat méter magas hagymaemlékmű szintén világrekordnak számít. Tavaly a hagymafesztiválon újabb rekordkísérlet zajlott: több mint 1500 személy egyszerre sütött nyárson szalonnát, amihez hagyma is járt. „Idén leállunk az ilyen kísérletezéssel, de az őszi hagymafesztiválra azért tartogatunk meglepetést - mondja a polgármester. Parasztolimpiát akarunk szervezni, ha már Budapesten leszavazták az olimpia megszervezésének lehetőségét. Tehát parasztolimpiával próbálkozunk idén, de nem bunkóknak”. Bonchidai Csabát már nem tudjuk meggyőzni arról, hogy többet is eláruljon a parasztolimpiáról, így csak abban reménykedünk, hogy sikerül elmennünk az eseményre. Mielőtt zárnánk a beszélgetést, megkérjük a polgármestert, mesélje el, hogyan került az Európai Parlamentbe a perecseni hagyma: „A 2010-es EP-kampányban azzal provokáltuk Winkler Gyula képviselőt és jelöltet, hogy megkérdeztük, mit ígér Szilágyságnak, ha sikeres lesz a kampány. Ő erre azzal válaszolt, ha fel tudunk mutatni valamit Szilágyságról, szívesen várnak Brüsszelbe. Éltünk is a lehetőséggel, és úgy döntöttünk: megismertetjük Brüsszelt a hagymás étkekkel, a népviseletünkkel és a népzenénkkel. Előkerültek tehát a régi abroszok, és a szilágysági népviseletbe öltött hölgyek szilágysági népzenére kínálták a szilágysági étkeket”. Búcsúzóként a polgármester elmondja, a fenti akciók célja az, hogy mindenki érezze jól magát Perecsenben, és értékelje a helyit. „Nem elég most már az, hogy elmondjuk a fiataljainknak, ha ki is mentetek külföldre, gyertek haza. Bizonyítanunk is kell, értelmet kell adni, hogy miért jöjjenek haza. Csupán azzal a lelki beszéddel, hogy ne hagyjátok a szülőföldet, nem fogjuk elérni a célunkat, ha nem próbálunk az életkörülményeken javítani, hogy itthon érezzék magukat a fiatalok” - mondja a polgármester. Oborocea Mónika / maszol.ro 2017. május 13.A nyomorban is kitartó matuzsálem (Gaál Sándor emlékezete)Igen szűk körben leplezték le tegnap Gaál Sándor egykori mérnök-fizikusnak a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi tanulmányi központja falára elhelyezett emlékplakettjét. A Vargha Mihály szobrászművész alkotta emlékjel leleplezését követően az egyetem falai között, baráti hangnemben idézték meg az élete utolsó évtizedeit az épületben szinte leírhatatlan nyomorban leélő, de mindvégig alkotó tudós emlékét. Az emlékjel leleplezése az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) éves sepsiszentgyörgyi konferenciájának kezdetét is jelezte, amelynek tudományos előadásai idén a víz szerepére koncentrálnak. A mintegy húsz résztvevőhöz Szakács Zoltán, a sepsiszentgyörgyi fiókszervezet elnöke szólt, Gaál Sándor életútjának fontosabb állomásait ismertetve. Őt követte Incze Sándor nyugalmazott református esperes, Dániel próféta sorait osztva meg a hallgatósággal, aki bölcsként hasonló szenvedésekkel teli utat járt ki a tudásért, mint Gaál Sándor. Az egykori feltaláló, mérnök háromnyelvű (magyar, román, német) emléktábláját Para Zoltán, az EMT alelnöke, illetve Incze Sándor leplezte le. A különc, hányatott sorsú, nagy múltú családból származó mérnök-fizikusról Czegő Zoltán költő, újságíró, Péter Sándor, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Kovászna megyei elnöke, Miholcsa Gyula fizikus-szerkesztő, Gaál Sándor életútjának avatott követője, kutatója, Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus, valamint Vargha Mihály beszélt. Czegő Zoltán a Megyei Tükörnek 1969-ben készített, Akit nem irigyel senki címmel megjelent interjúból idézve nyújtott betekintést abba a szinte leírhatatlan nyomorba, amelyben „a magyar tudomány egyik matuzsáleme” tengődött egy három négyzetméteres sufniban, szimbolikus nyugdíjból, elfeledve, de a rendszer által azért üldözve. Czegő Zoltán szerint a Gaál Sándorral való beszélgetése óta is megfejthetetlen számára, mi tartotta az erőt benne, mi késztette arra a nyergestetői ’48-as hős, Gaál Sándor ezredes testvérének unokáját, hogy mosolya, szemei egyet sugalljanak: minden ellenére élek, és azért is kitartok. Péter Sándor az emlékplakett, valamint az egykori mérnök életútjára vonatkozó kutatások kapcsán kifejtette: Háromszék hosszú időn keresztül az egyetemes magyar művelődés és tudományosság erős fellegvára volt, így könnyen megtörténhet, hogy továbbra is léteznek olyanok, akiknek neve több elismerésre méltatott. A Háromszéki Magyar Tudományos Társaság éppen ezért tűzte feladatul, hogy feltérképezze, megőrizze azokat az értékeket, amelyeket háromszékiek itthon vagy a távolban, de akár idetelepültek is megteremtettek. Gaál Sándor munkássága szerencsére azon értékek közé tartozik, amit két-három ember áldozatos munkája nyomán sikerült elég nagy mértékben az utókornak megőrizni, a közvélemény elé tárni. Az egykori mérnök-fizikus helyzete egyébként hasonló más nagy magyar kutatókéhoz, hiszen ő is közel járt ahhoz, hogy a legmagasabb tudományos kitüntetést megkapja, viszont a körülmények nem tették lehetővé számára, hogy ez végül beteljesüljön. A kiemelkedő munkásságú háromszéki személyiségek emlékének méltó megőrzése jó úton halad, viszont még további erőfeszítésekre lesz szükség, hogy minél kevesebb elfeledett tudósról, polihisztorról kelljen beszélni – tette hozzá Péter Sándor. Miholcsa Gyula, aki négy évvel korábban filmet is készített az 1972-ben elhalálozott mérnök-fizikusról, feltalálóról, kiemelkedő jelentőségűnek ítélte meg, hogy a plakett révén végre kézzelfogható jele is van a városban Gaál Sándor emlékezetének. Elmondta, kutatásaik során Németországig jutottak, és mintegy húszévnyi magánlevelezésre bukkantak. A sajátos, helyenként már feketehumorral megírt levelekből, amelyeket Gaál Sándor Budapesten elő unokahúgával váltott, a különc tanáron, tudóson túl a magánember köszön vissza. Miholcsa arról is szólt, hogy a rendszer üldözése ellenére Gaál Sándort nem sikerült teljesen elásni, hiszen noha az iskola épületében lakott súlyos nyomorban, a városból igen sokan felkeresték műszaki tanácsokért, segítségért. Haszmann Pál az egykori mérnök 1949 utáni hányatott életének egy szeletét idézte fel a csernátoni korszakból, és egyúttal rávilágított: a családra általánosan jellemző volt az új, a változás, a kísérletezés iránti érdeklődés. Vargha Mihály egyebek mellett a plaketten szereplő dombormű megalkotásáról beszélt, elmondva: ritkán adatott meg számára, hogy a modellként szolgáló fényképfelvétel „ennyire élő legyen”, ennyi konokságot, szomorúságot, elhivatottságot sugározzon. Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. június 12.Aki lenácizta TrianontAz Osztrák–Magyar Monarchia inkább szolgálta a térség békéjét, mint a kreált államalakulatok Marius Diaconescu román történész szerint ha a magyarok megemlékeznek Trianonról, az olyan, mintha a németek Hitlerről és Nagy-Németországról emlékeznének meg: „Vajon hogyan reagálnának az európai politikusok, ha Angela Merkel kancellár május 9-én kijelentené, hogy megemlékeznek Hitlerről és Nagy-Németországról, valamint a német élettér programjáról, és igazságtalannak nevezné az 1945-ös békeszerződéseket?”. A neves történész, az Adevarul című legolvasottabb román napilap publicistája ezzel a szellemi bűvészmutatvánnyal a trianoni diktátumot Hitlerhez és a nemzetiszocialista programhoz hasonlította, pedig már azt hittem, az aljasság retorikája véges, ha a történeti anakronizmusoké kimeríthetetlen. Mindezt azért tette, mert Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter – akit ő akkurátusan kabinetminiszternek titulált – a nemzeti összetartozás napján, Szarvason azt merte mondani: ,,Itt az ideje, hogy a szomszédjaink, Európa vezetői kimondják, elismerjék és politikájuk igazodási pontjává tegyék, hogy a magyarság, a magyar nemzet Trianonnak áldozata, nem pedig előidézője, és nem az elkövetője”, és az utódállamok elnökeitől is elvárhatjuk, hogy bocsánatot kérjenek vagy részvétet nyilvánítsanak Trianonért. De Marius Diaconescu, aki Budapesten doktorált, karakánul kijelenti: 24 órát sem maradhatna hivatalában az a román elnök, aki ezt megtenné, a magyarok állandóan jajveszékelnek, siránkoznak és siratják siratni való történelmüket. Diaconescunak különben eszébe sem jutott volna erről bármit is írni, ha egy különös helyen meg nem találja Lázár János beszédét: nem máshol, mint Eva S. Balogh amerikai történész Hungarian Spectrum nevű szennyblogján, ahol a Yale nyugdíjas Kelet-Közép-Európa-szakértője az apokaliptikus Egy új hadüzenet: Igazságot Magyarországnak! címmel kommentálta a horthysta, fasiszta, revizionista, irredenta beszédet. Megállapította: ,,Úgy látszik, az Orbán-kormány eldöntötte, hogy egy új frontot nyit az Európa (sic!) elleni háborújában, ezúttal a trianoni békeszerződés újraértelmezéséért. Egy komoly fordulóponthoz értünk, ami baljós jel a térség békéjét tekintve.” Pedig a térség békéje a párizsi békerendszer miatt borult fel, mert egy olyan sárkányfogat ültettek akkor el, amibe egy újabb világháborút is kódoltak, majd később egyik szörnyállamának szétesésekor egy pusztító és embertelen balkáni háborút. Késő bánat eb gondolat, de az Osztrák–Magyar Monarchia inkább szolgálta a térség békéjét, mint a helyébe kreált államalakulatok. Eva S. Balogh az az ’56-os emigráns, aki az archetípusa annak a nyugati balliberális értelmiségnek, amelyik azzal üti agyon az időt, hogy Magyarország ellen hangolja az angolul olvasó közvéleményt, persze csak akkor, ha jobboldali kormány regnál a honban. Az utóbbi időben azzal font újabb balos babért a feje köré, hogy lenácizta a vitézi rendet Gorka Sebestyén jelvénye kapcsán. Ezért nem véletlen, hogy a román újságírók szívesen árulnak vele egy gyékényen, ha magyargyűlöletről van szó. Lapjaik sokszor szemlézik az írásait, mert ezek szerint magyar ügyben ő az illetékes. És ebben a két írásban nőnek össze az álságos és félvállról papírra vett nácizások: immár nemcsak a vitézi rend – amelynek különben zsidó származású vitézei is voltak –, hanem Trianon emlékezete is azzá vált. Most pedig térjünk vissza a derék történészünkre, a román egységes nemzetállam szellemi őrebére, Klió balkáni cerberusára, aki rögtön revizionizmust ugat, ha Trianont neszel a közelben, pedig Lázár János egyértelműen kijelentette, hogy nem a területi revízióra gondol. Diaconescu úr! Az ön üldözési mániája akkor tetőzik, amikor azt állítja, hogy Lázár János állami propagandát végez, amikor külföldi ismerőseinek, barátainak elmondja a véleményét Trianonról. Utána – mint fentebb részleteztem – rögtön sikerül egy szellemi alvilágba alámerülnie az imádott Eva S. Baloghjával, amikor kiderül, hogy Trianon ugyanolyan rémséges dolog, mint Hitler és a Harmadik Birodalom. Ön igazat mond, amikor azt írja, hogy a gyulafehérvári népgyűlésen az erdélyi románok döntöttek arról, hogy Romániához csatlakoznak, hiszen az erdélyi magyarok ezzel sohasem értettek egyet. Az 1918. december 1-jei gyűlés csak a román történettudományban számít jogforrásnak, a határkérdést a trianoni diktátum szabályozta, hisz nemzetközi szerződésként felülír minden lokális döntést, jóllehet részben ez utóbbi követeléseit érvényesítette. De mit szól ön ahhoz az agyonhallgatott, másik nagygyűléshez, amelyik szintén 1918 decemberében volt Kolozsváron, még mielőtt a román katonák bevonultak volna a városba. Ekkor ugyanis az Erdélyi Magyar Kormányzó Bizottság kiáltványában önrendelkezési jogot követelt az erdélyi magyarságnak. Idézzünk Mikó Imre Huszonkét év című könyvéből: ,,December 22-én Kolozsvárra tódultak a magyarság kiküldöttei, már akiket a román hatóságok nem tartottak vissza az elfoglalt részeken, és önrendelkező nemzetgyűlést rögtönöztek, válaszként a gyulafehérvári határozatokra (…) A gyűlés a Mátyás király téren zajlott le, huszonnyolc vármegye kiküldöttei, mintegy félszázezernyi tömeg részvételével. Apáthy elnöki megnyitójában klasszikus szavakkal fejezte ki a közhangulatot: Legyőzve ellenségeink túlereje által, be kell ismernünk, hogy levertek bennünket! De annyira nem győztek le, hogy a körülöttünk lakó bármely nemzetnek joga volna rendelkezni felettünk. (…) Gyulafehérváron a román nemzeti komité kinyilvánította, hogy Magyarország 26 vármegyéjének románsága egyesül Romániával, és így a 26 vármegye területén lakó összes népesség Romániához tartozik. Ezen a területen csaknem négymillió nem románnal szemben csupán kétmillió-kilencszáznyolcvanezer-száznyolcvanhat román él. Ezeknek a velük szemben álló többség felett nincsen joguk határozni. A magyar nemzet nem fogja tűrni 26 vármegye elszakítását.” Ezután Vincze Sándor felolvasta a nagy lelkesedéssel elfogadott határozati javaslatot, ami így szólt, és most jól figyeljen: „Keletmagyarországnak Kolozsvárt 1918. december 22-én összesereglett különböző vallású és fajú népei kijelentik a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési joguk alapján, hogy Magyarországgal egyazon népköztársasági állami közösségben kívánnak élni és az egységes és csonkítatlan Magyarország keretein belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot.” Erről az eseményről miért nem szól a dicsőségmámoros román történettudomány? Vigyázzon, mert Wilson kétélű fegyver, nehogy megvágja a kezét. Ha a wilsoni önrendelkezési pontokra hivatkozik, gondoljon arra, mi lett volna, ha minden közösség – mert a szubszidiaritás szép eszme, nemde? – eldönthette volna, hová szeretne tartozni. Erre hivatkozott a magyar békeküldöttség is, de a döntőbírák vétkesek közt cinkosan és némán ültek, hiszen mindenki tudta, ha elfogadnák ezt a jogos és a korszellem diktálta kérést, akkor a Magyar Királyságnak legalább a harmada, ha nem a fele egyben maradna. Gondoljunk csak az 1921-es soproni népszavazásra, amelyben egy német többségű település és környéke Magyarországra szavazott. Játsszunk el bátran a gondolattal: mi lett volna, ha Szatmárnémetin, Nagyváradon, Aradon vagy éppen Kolozsváron és Kalotaszegen is szavazhattak volna? Jegyezze meg, hogy Trianon nem a fantomfájdalmunk, mert addig valódi, amíg a Kárpát-medencei magyarokat másodrendű állampolgárként kezelik az utódállamokban, ameddig ellehetetlenítik az őshonos kisebbségek kollektív jogainak érvényesítését. Ön nyögvenyelősen olvashat forrásokat, ha a miniszter beszédéből kihagyta azt a lényeges részt, miszerint nem akarunk határrevíziót, majd az egész cikkét az újonnan meghirdetett revíziós propaganda elleni keresztes hadjáratra fűzte fel. Ez inkább nevetséges, mint felháborító, de az, hogy ön megszabná, miről emlékezhetünk meg, és egy történelmi eseményről hogyan gondolkodhatunk, csak nagyképű és arrogáns. Pataki Tamás Magyar Idők (Budapest) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
